Már napok óta semmi sem történt a társkeresősön. Persze a saját életem szerveződik,

vizsgáztam a suliban, a medence is épül, de szerelmi téren amolyan uborkaszezon látszott. 

Épp nyavalyogtam Reának, hogy igazán "járna nekem" egy jó randi a PiszchoPánikMedve, meg a BeszariMedve után, aki nem tudta eldönteni, hogy most befejezze a langyos vízben lábmosást, vagy áztasson-lógasson még. Lógat. Most már az orrát is lógathatja.

Történt ugyanis, hogy Rea engedélyt adott. Mellesleg adhatott volna előbb is. De nem. Az engedély hétfőn érkezett, miközben ültem a közért előtt a kocsiban. Vetten is gyorsan egy kis vacsorát és otthon megnéztem a társkeresőst. Ott volt. Egy korrekt, szép levél. Nagy. Igazi Ogre. My type, hogy ne is mondjam. És ott volt még egy. Nem nagy, de legalább vicces. És még egy. Ez utóbbi kicsit növelte az önbizalmam. Neki ennyi is elég volt. Igazából tőle nekem is.

Váltottunk két levelet az ogréval, majd aludni tértem.

Kedden - hetirend szerint - edzésre mentem. Hármasban voltunk. Az edző, Huncutka és én. Egyszerre, na jó majdnem egyszerre, kaptunk időpontot, így bandázás lett.

Hasra mentünk. (Aztán gyomorra is, de ezt majd később). Szóval tolom a hasprést, ő emeli a dózist, visítok, Huncutka szomorú, majd vihogós, aztán terelek.

- Képzeld, írt egy pali, és tetszik!

- Tényleg? Kocsija van? - kérdezett bele az edzőm a közepébe.

- Fogalmam sincs, nem kérdeztem - vihogtam és ő csavart még egyet a cuccon, hogy ne vihogjak.

- Jaj, ne! Csak azt akarom tudni, hogy vezet, vagy te leszel MEGINT a sofőr.

- Ja, és a következő kérdés az, hogy milyen kocsija van, nem igaz? - röhögtem volna, ha nem fájt volna annyira a hasam, de csak nyomtuk a hasprést.

Inkább nem is mondtam semmi többet, pedig nagyon kíváncsi voltam folytatjuk-e este a levelezést. Huncutka viszont szomorkás volt és rég találkoztunk - igen, mert én mindig máshol vagyok - így mondtam neki, hogy kínszenvedés után igyunk egy Cannes-i fagylaltkávét. A másik edzőnk pont így szereti. Mi is. Őt is.

Zuhanyzás, kis kócolás a hajamon - nem, jobb nem lett, de kit érdekel - és kocsiba ültünk.

- Nyuszi, már vacsoráztál?

- Nem. Éhes vagy Huncutka?

- Hát igen.

- Jó, akkor együnk valamit. Ez is jó, de épp elmentünk mellette...

- Még sosem voltam ott! 

- Na akkor legközelebb. Legyen a Kakas!

- Hú, ott ezer éve voltam - egyszer.

Állítom, hogy Budapest egyik legjobb külvárosi étterme. Még a kezemet is ott kérték meg anno. De ettől még nem szeretem kevésbé sem a helyet, sem a konyhájukat.

- Fel kell hívnom Anyut - mondta Huncutka és azonnal csevegésbe kezdett.

- Mondd, hogy elmegyünk vacsorázni, mert egyikőnknek sincs egy normális palija, aki elvinné!

A Kakasban mindig vannak vendégek. Még egy unalmas kedd este is. Fiatal párok, idősebb házasok, családok. Sokan szeretik. Én is. 

Vacsoráztunk, beszélgettünk, a végén még egy desszert is lecsúszott. Úgy dobtam be 2000 kalóriát a nap végére, hogy csak úgy csörgött. Hazagurultunk. Szó szerint.

Már este fél kilenc volt, mikor eldőltem és megnéztem a társkeresős postaládám. Levél. Még most is mosolygok. Bűbájosan elkérte a számom, majd miután megírtam neki, SMS-t küld, hogy nincs-e még túl késő a beszélgetéshez. Plusz pont. Az udvariasságért. A mai világban ez plusz pontot ér.

Reggel Reának csak ennyit mondtam: tetszik. Udvarias. Diplomás. Világot látott. Többet, mint én. 

A telefonbeszélgetés végén megbeszéltük, hogy szerdán nem, mert én nem érek rá, hanem csütörtök este beszélgetünk megint. Ez valami jó kezdete lehet... a változás elkezdődött.