Nyuszo csodálatos élete

Most azt kellene írnom, hogy de jó, kávéztunk, felhívott és még nem is tudom mi lesz. Tudom. Ezt kellene írnom. Mi több! Ennek kellett volna történnie. Pont ennek.

Szóval az úgy volt, hogy megígértem Anaminak. Igen, oda (is) regisztrálok, nem húzom a számat, ki tudja, meg egyébként is és igazán az ő kedvéért, hátha mégis elmozdult azzal a kinezió-izével bennem.

Igen tudom. Csak szépet és jót írjak. És tényleg jó volt.

Írnom kéne pár sort. Csak megnyugtatni a rám anyatigrisként vigyázó barátnőimet,

Tudom én. Tudom én, hogy kezdődik ez. 

Még mindig ugyanaz és egyre erősebb érzés.

Tulajdonképp alig egy évvel ezelőtt, talán majdnem Húsvétkor éreztem, hogy itt az idő. 

A nagyanyám azt mondta, hogy...

Nem. Tényleg nem. És nem "csak".

És mondd, tényleg?

Örömmel. Komolyan. Vártam a találkozót.

Majdnem. Tényleg. Ez amolyan "lélektani" határ. Mert Ő bizony majdnem.

Tiszta sor. Nem tetszik - iksz. Néha már tetszik is.

Csak ikszelek.

Szomorúan. Fásultan. Rendesen elegem van. És veszek egy nagy levegőt és újra bízom egy percre, mikor levelet kapok.

Hát nem hívott.

Már napok óta semmi sem történt a társkeresősön. Persze a saját életem szerveződik,

Van abban valami pikáns,

Tiszta uborkaszezon. Napok óta semmi se történik. Tulajdonképp a palik rám se néznek. Erre ma - tényleg front van - 

Éljen a hosszú hétvége!