Muszáj írnom. Tényleg.
Lelkecském ugyanis vasárnap délután óta egy sort sem írt. Tudom, az eszemmel tudom, hogy ez nem számít, mert ha nem ír, akkor azért jó - idejében lelépett, ha nem voltunk mégsem egymásnak rendelve - , de ha mégis ő az én igazi Lelkecském, akkor jelentkezni fog.
Az elmúlt évben elfoglalta magát egy hölggyel, akivel májusban szaakítottak, mégis valami perverz módon kapcsolatot tartanak fenn, a nő még reménykedik, miközben a másik... azt hiszem végtelenül egyszerű a képlet. Szex. Jó, sekélyes vagyok, de ezt gondolom. Húzzák az elválást, mint a rétest, ami szerintem csak a fájdalmas utolsó szakaszt hosszabbítja a végtelenségig.
Emlékszem. A szemembe mondta. Ezt most ő befejezi, hogy tiszta lappal indulhasson velem. Sosem volt egyszerre több barátnője, most se lesz. (Mondhatnám barátnője? De hát szakítottak májusban... elköltözött)
Aztán eszembe jutott a kékszemű Csabcsi, akivel egy kicsit együtt éltünk (?), laktunk, majd elköltözött és én tudtam, hogy ezzel vége októberben, mégis valamilyen szinten húztuk az újévig. Nem rajtam múlt. Valamiért ő akarta. Talán azért, hogy áldozati bárány legyen, akit én dobtam ki. Vajon valami ilyesmit él át? Nem tudom.
Sokszor eszembe jut az ölelése, hogy milyen jó volt benne lenni. Aztán az is, hogy ilyen ölelésben hónapok óta nem volt részem. Talán csak hiányzik. Talán egyre jobban, mégsem futok bele egy free hug programba.
Úgy elmesélném neki mik voltak azok a dolgok, amik miatt különleges volt az a találkozó. Pedig azt hiszem olyan alap. Kezdte azzal a puszival és érezte, hogy helyénvaló az ölelés is. Bemutatkozott. Elmondta a teljes nevét. Nem felejtette el. Én is bemutatkoztam, mint kislány a tánciskolában. Olyan alap ez. Idén három fiatalemberrel találkoztam. Ő a harmadik. És az első, aki bemutatkozott.
Aztán azt is, hogy milyen jó. Milyen jó az, hogy nem láttam azt a fránya banános dobozt, amibe mindig be akarnak préselni és a lukakon állandóan kilóg valamim. Persze ez a tuszakolót nem érdekli. Ha nem megy bele, levágja. Kicsit tamponálja a vérzést (gyógypuszi, micsoda csapda), kapok egy ragtapaszt. Előbb-utóbb a számra is, majd csodálkozva nézik a művet.
Belefért. Nem beszél. De mitől ilyen viharvert? Állandóan morog, mikor visszaküldöm a dobozba. Tépkedi a ragtapaszt, a sebeit és folyamatosan vérzik. Meg sír. Már nem is mosolyog. Nem kell! Dobjuk ki!
Most viszont nem volt doboz. Tartott a tenyerén és forgatva csodálkozott rá a vonalaimra. A mosolyomra. A begyógyult sebekre és gödröcskékre. A hatalmas szárnyaimra. Már nincsenek levágva. Át tudom repülni a világot.
Aztán azokat a helyes kis pillanatokat, mikor észrevettem, hogy megérintene, de inkább belemarkolt az asztal szélébe, mert ez azért mégiscsak "túl sok" az első találkozón. Nincs is túl sok. Ha mindketten ugyanazt akarják. Ott nincs.
Aztán az a pillanat, mikor leöntötte magát zavarában limonádéval. És most nem én voltam az, aki ezt eljátszotta. És legalább nem krumplisaláta a hajában. Sosem felejtem el azt a vacsorát a Paulanerben. Zaferya talán még emlékszik rá. Így utólag legalább vicces.
És most nem írt. Nem keresett. Talán épp most varrja el azt a szálat. Talán. Ezzel vígasztalom magam. Nem akarok csalódni benne. Nagyon nem.
