Ugye. Persze. De olyan jó elhitetni magunkkal, hogy csak katasztrófa és armageddon történhetett, ha a pacák nem keres.

Legalábbis most. Tegnap este már nagyon elkenődtem. Jöttek a csillagok és én kerestem a hullóakat. Egy sem hullott nekem. Vagy rossz helyen ültem, vagy nagy a fényszennyezés, vagy nagy a fenyőfa vagy csak ezért, mert épp becsuktam a szemem és elaludtam pár percre.

Tényleg így volt, s ezt megírtam neki. Mimóza lelkem el sem tudta képzelni, hogy a baleseten kívül más ok is lehet, ami miatt nem keres. Mintha elvágták volna. Sokat gondolok Rád, aztán meg semmi. Erre sem reagált.

Sokáig nézegettem a tabletet, csillag nekem úgysem hullott, így fél egykor, már igazán hűvösnek éreztem a kertben létet még takaróban is, bementem aludni.

Mélyen aludtam. Már nem álmodoztam arról, milyen jó lenne az ölelésében lenni. Reggel pedig nyújtóztam egyet és elengedtem, majd elkezdődött a nap.

- Nyuszi, hívott?

- Nem. - válaszoltam Zaferyanak.

- Buzi!

Azt nem hinném, mosolyogtam tényleg, Zaferya viszont az összes végtagját és a hajszálait egyesével tépkedné ki minden egyednek, ki engem így bánt. (Na most ugye mindenki jól megijedt?) 

- Igazából csak azt szeretném tudni él-e még. Legszívesebben odaadnám a számát, hogy hívd fel.

- Ide vele. Felhívom.

És lazán felhívta. 

- Él. A hangja se tetszik.

- Persze, utálod, mert bántani merészel. Pedig minden bizonnyal csak nem kellek eléggé.

Na ez az. Nem kellek eléggé. És így könnyedén el tudnám engedni. Viszont legutóbb, mikor atomvillanás ért egy épp még nem teljesen független palival, az egy hét alatt rendezte le a múltját. S mi kilenc évet töltöttünk együtt. Így azt mondom még van pár napja. És minden bizonnyal nagyon ütős entré kell, hogy felfigyeljek rá.