Tulajdonképp alig egy évvel ezelőtt, talán majdnem Húsvétkor éreztem, hogy itt az idő.
Végre szabad vagyok, már nem árnyékolja be az érzelmeimet senki és nyitott szívvel tudok fordulni egy férfi felé. Négy év telt el és voltak kapcsolataim, de igazából senkinek sem lehetett valódi esélye. Én magam sem tudtam. Azt hittem már rég megszűnt bennem az elmúlt nagy szerelem érzése, de akkor nem így volt.
Épp Levivel (nem) jártam, amikor egy álommal a lelkem tudatta velem, végeztünk. Azt gondoltam megkérdezem mit tervez és - bár erre nem számítottam - ez volt az utolsó találkozásunk is egyben.
Azóta tágra nyílt szemmel nézem a férfiakat. Vajon Ő lehet az? Vajon valaki más? És egyszerűen hagytam, hogy történjen az, aminek történnie kell, de egyetlen perce sem vagyok hajlandó engedményekre. Nekem legyen tökéletes. Csak nekem.
Aztán valamikor december végén, elkezdtem beszélgetni egy férfivel. Jóképű? Nem tudom. Viszont a humora tetszett. És az is, ahogyan egy éjjel csetelgettünk szinte hajnalig. Íze, illata, érintése volt annak a beszélgetésnak, majd elutaztam.
Néha váltottunk pár szót, egyszer kicsit hosszabban is beszélgettünk, aztán azt éreztem, hogy elvesztette az érdeklődését és ezt meg is írtam neki. Azonnal tiltakozott. Az érdeklődése még mindig ugyanolyan erős és várja, hogy hazaérjek. Ugyan nem kérte, de megadtam a számom. Hívjon, ha tényleg komolyan gondolja.
Nem keresett. Egy pillanatra se volt időm, hogy eszembe jusson, úgy örültem este a barátnémnek. Kérdezte, hogy mikor fogunk beszélgetni, s mivel nem tudtam, meg később is jöttem, így írtam egyetlen szót.
Megérkeztem. Kicsit később, miután már a barátnőm is hazament, írt, hogy pár perc és felhív.
Aztán nem hívott, és én kértem még 10 percet. Lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba. Aztán este 10 után erőt vett rajtam a fáradtság és elaludtam.
Messziről hallottam a telefoncsörgés és még szinte a szemeimet sem nyitottam ki, csak beleszóltam. Halló.
A telefonom azt mondja, hogy kettő óra és harmincegy percet beszélgettünk. Folyamatosan. Most még a szolgáltató se bontott vonalat.
A hangja. Azonnal tetszett. Aztán a stílusa. Gördülékeny és teljesen laza. Aztán, ahogyan elmondja, ami tetszik neki. Mármint bennem - és akkor magáz.
- Akkor most egyelőre így hívom. De lehet, hogy majd kitalálok valami mást.
- És én hogy szólíthatom Önt? - mondtam a nevét.
- Ahogy tetszik.
- Akkor egyszer lehet, hogy kitalálok valami mást - feleltem mosolyogva.
Nem adtam neki nevet. Tartogatom és még várom a pillanatot, amikor egyszer hirtelen bevillan. Most csak a barnán, selymesen simogató hangját hallom és a nevetését. ("Meg a nézését, meg a járását!" - jó, csak röhögök. Most már biztos vagyok benne, azt érzem, izgulok. Egy kicsit.)
Ugyanis holnap találkozunk... és ez az izgalom valami különleges. És szerencsére megmagyarázhatatlan.
