Tudom én. Tudom én, hogy kezdődik ez.
Egyszerűen nem érdekel más. Naponta legaláb egyszer, de inkább többször beszélgetünk. Van benne száraz munka és incselkedős játék is. Világmegváltás és napi öröm. Amikor épp nem beszélek vele, a lelkem, akkor is beszélget.
Érzem. Attól fél, hogy a fizikai valójában nem fog tetszeni nekem és ez egy pillanatra megrémít. Aztán eszembe jut, hogy az Alkesz félelme az volt, hogy túl magas. Meg túl öreg. Meg túl bonyolult.
A most mi van? A Skorpiókirály nem túl magas, de magasabb nálam. Határozott. Azt mondja, hogy pontosan tudja mi a dolga, mit akar és mit fog tenni. És álmodozik. Velem együtt. S mi az én dolgom? Várni. És persze megcsillantani a személyiségemet. Neki meg ez tetszik. De valójában micsoda? Most nem osztja meg velem. Bejárja az országot és már most tudja, hogy este nem tudunk beszélgetni. Legalábbis nem úgy, ahogyan szoktunk.
Ha nem lennék érdekes, nem hívna fel. De felhív és igenis beszélgetni akar. Velem. S igyekszem elérni, hogy rajtam ne hatalmasodjon el az a szürke, szinte fekete árny, hogy mi van, ha én nem tetszem mégsem neki?! Ugyanis ez neki eszébe se jut...
S lassan gyüjteményem van a puszikból, csókokból, amit a nyakamon, a gerinccsigolyámon, pont ott, igen, a banyapúpon tartok. Sorakoznak. És én egyre kíváncsibb vagyok.
Vajon meddig lehet ezt csinálni? Az Alkesz - öt éve (te jó ég!) - három hétig tolta ezt, majd utánam jött 200 kilométert, taxival és azonnal megcsókolt. Majd bemutatkozott. (Igen, idill el, vele együtt. Azóta sem éreztem ezt, de most...)
Érzem. Közel van. Hasonlít. Nyugalom. A CSOK-ot azért nem vesszük fel. Megbeszéltük. És csak mosolygok. Nagyon régóta most érzem először azt, hogy nyugodt szívvel odaadhatom az irányítást. Hiszen Ő az. A Skorpiókirály.
