Csapdában. Ott ülök éppen.
Mint a vadnyúl, akit egy egész rókafalka kerget. Pánik van és én megdermedve lapulok a bokorban. Nézek jobbra, róka. Nézek balra, ott is róka. Rémisztő rókák. Rémisztő gondolatok.
Szóval először is a (törölve). Törölve, mert úrinő így nem beszél. Pláne nem ír.
Na jó. A csapda. A nős pali mindig csapda. Az én hideg, józan agyam ezt baromi jól tudja. És ennek ellenére flörtöl. Szemtelenül és finoman. És leginkább folyamatosan.
Nem, nem vagyunk szerelmesek. Egyikőnk sem. Még nem. De már most megőrjítjük egymást. Kedvességgel, szeretettel, kimondott és kimondatlan szavakkal. Aztán ülnénk egymással szemben szótlanul. Mert már szavak sem kellenek.
Szuper. Hát nem erről álmodozik minden egyedülálló nő? Én biztosan.
És akkor jön a hétvége. S bizony pityereghetek otthon - egyedül. Olyankor ugyanis semmi sincs. Csak a könnyek.
Róla itt még nem írtam. Olvassa a naplómat. És velem ül a csapdában. Nézegetjük a rókákat. Most elment és hoz egy szívlapátot. Vagy egy elektromos sokkolót. Ő lesz Skájvóker Lajos. Na ez kell a túléléshez.
