Nyuszo csodálatos élete

Szomorúan. Fásultan. Rendesen elegem van. És veszek egy nagy levegőt és újra bízom egy percre, mikor levelet kapok.

Tudom. Ilyen nincs. És tényleg. Mégis van.

A lakásban - egy a hálóban, egy a konyhában és egy a fürdőben - mágneses táblák vannak, amire egy speciális filccel írni is lehet. Hát Levi írt nekem.

Szóval le vagyok maradva. Rengeteg a meló, a suli és a randi együtt. No meg a torna is.

Pénteken - végre egy hét után - visszakaptam az autómat. Mivel azt beszéltük meg, hogy Levi jön át, így tartottuk is magunkat a programhoz. 

Azt hiszem... Igen, vagy egy ilyen című Pilinszky vers is és igen, azt hiszem, de ettől függetlenül mégis.

Talán hiányzik egy emlékeztető a telefonjából. Talán tényleg klasszikus, nagyon IT.

És akkor éjszaka eszembe jutott pár apró cukiság még, amit kihagytam, de mindenképp emlékezni szeretnék rá.

Írtam én, hogy a pacák, míg ki nem érdemli, az egyszerűség kedvéért titulust kap.

Elmentünk. És olyan nagyon jó volt. És csak kavarognak bennem az érzések és a pillanatok. Négy éjszakát töltöttünk együtt.

Jól van. Izgulok, mint az állat.

Jeges vödör. Egyszerűen kell nekem.

Nem tudom. Nem tudom megmondani mikor volt legutóbb olyan, hogy a hosszú hétvégét együtt töltsem - közös akaratból - egy fiatalemberrel. Olyan volt, hogy csak én akartam és egye fenyő menjünk, de ez most más.

Puszilgatós. Puszilgatós, ölelgetős, odabújos vagyok. 

Megérzések vannak. Oké, szeretethiányos vagyok. Ő is. És mindketten kapunk a másiktól szeretetet. Érintést. Simogatást. Jó szót...

Hát helló. Ma nem nagyon volt időnk csevegni. 

Az egyik este találkoztam egy régi cimborámmal. Történetesen férfi és ugyan nagyon jó cimborák voltunk valaha és kábé ugyanonnan és ugyanonnan tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk évekkel ezelőtt, sosem huncutkodtunk.

Tegnap egy kicsit elkezdtem kétkedni. Talán csak azért, mert tényleg szabadságot ad.

A tegnapi bejegyzésemből egy dolog árad...

Újabb nap. Újabb, együtt töltött nap.