Találkoztunk. Délidőben és félúton.
Egy pár perccel érkeztem hamarabb, ami csupán annak köszönhető, hogy én gyalog mentem, ő pedig autóval. Belvárosban ez több percet jelent, de az is, hogy ő ment is tovább.
Együtt ebédeltünk. Egy kis, belvárosi kávézóban, ahol ebédidőben választható menüsor várja az irodistákat.
Finom csók. Leheletnyi az ajkamra. Csak egészen lágyan, ahogy hozzám hajolt. Leült velem szemben és beszélgettünk. Semleges dolgokról. A mai őrült napról. Mindenki feszült és mi is. Szemeztem kicsit vele, majd félre néztem. Nem lehet. Ilyet nem lehet megtennem. Ó nem vele. Nem is mással. Csak magammal. Ma kiolvastam a családjogi törvény válásról szóló részét. Már látom. Ott a csapda. Aki mostanság elhagyja a párját az felkötheti a gatyáját vagy a bundabugyiját. Kellő rosszindulat és az egyik felet a másik megkopasztja. Rosszindulat? Még az is lehet, hogy a fájdalom és a sértettség is elég hozzá. Szemébe néztem Lajosnak és elmondtam. Nincs mit tenni. Ha akarna sem tudna elválni. Na nem mintha akarna.
Belemehetnék. De akkor mi lenne az én álmaimmal? Mi lenne az én életemmel?
Kozmikának mondtam a múlt héten, kissé elkeseredve, hogy én már nem akarok semmit. Se családot, se társat, semmit. Elegem van. Alkoholista leszek. S mi volt a válasz?
Majd jól tarkón b@szlak, még egy ilyen hülyeség!
Valóban. Hülyeség. Igenis is szeretnék egy szerető társat. Nem csak hét közben egy-egy órára és talán egy fél délutánra, hanem egy hosszú életre. Gyereket. Aki úgy bújik hozzám, hogy soha többé nem akarnám letenni. Mert nekem ez az igazi boldogság. Minden más, csak feladat.
S megint kicsordult egy könnycsepp.
