Két napja találkoztam Anamival.

15 éve ismerem, azt hittem nem tud meglepni, aztán mégis. Épp kineziológiát tanul. Na nem ez a meglepő, mert a varázslás pont neki való. Az ő hiperempatikus és érzékeny személyiségének. Nem, nem piszkáljuk Nyuszit tüzes vassal, nekem a kinezio-ezo izék - varázslás. Akárhányszor is próbált bárminemű ezómaca (imádom őket, mind, de ezómacák) kinezióbigyóra küldeni - én magam voltam az elutasítás és a szkepticizmus.

S leginkább a félelem. Félelem attól, hogy valaki túl közel jön a lelkemhez. S ha közel jön, akkor sérülékennyé válik és nem bízom benne annyira, hogy ne éljen vissza ezzel és ne bántson.

Nem így Anami. Közel áll ahhoz, hogy mindent tudjon rólam. Amit nem tud, azt érzi. És amit érez, azt át is érzi. Tizenöt éve. Ismerjük a 11-es utat nevetve. Bőgve. Örömben és fájdalomban. És tudtam, ha kell, akkor aznap este, akár nekivághatunk az útnak. 

Bízom benne. Alfában és bétában egyaránt. Gammában is. Sőt, ha thétában, ájultan fekszem, akkor is biztonságban vagyok, ha ő vigyáz rám. 

Tudtam Ő az egyetlen, aki ha tényleg akar, varázsolhat. Megérinthet. Nem fogok elszaladni. 

Így aztán nyugodtan álltam szembe vele és a kezemet nyújtottam. Ismerkedett az izmaimmal. A karizmaim kifejezetten erősek és inkább az a feladat, hogy elengedjem és lazán tartsam. Tudtam, nekem most nem kell agyalnom semmin. Csak egyszerűen rábízom magam. Kérdezgetett és volt úgy, hogy könnyeztem a nevetéstől. A kis szkeptikus bal agyféltekém úgy lazul, ha elröhögi magát. Két korty víz és mehetett tovább.

A testem engedte és átengedte az emlékeit Anaminak. Valahol én is tudom. A problémák gyökere azzal kezdődött, hogy megfogantam 1975. szeptember 8-án. Te jó Isten. És ezt én így tudom. Napra pontosan. 

És ott volt a sarokban egy kis lény. Egy parányi életkezdemény és retteg. Húzza be a hasát és keresztbe fonja a karjait. Nevetségesen hosszú karok és lábak, igazi kis magzat, aránytalannak tűnő fejjel és sötét, csukott szemekkel. Még kisebbre húzza magát és fél. A tűtől. És jön a tű, ő pedig összehúzza magát és a tű nem éri el. Csak tudja, jön a következő és élni akar. 

 

Odalépek hozzá. Itt vagyok. A mostani önmagam és ez a pici lény, óvatosan felém nyújtja hosszú, vézna karját. Csak az egyiket, a jobbikat. Három ujját látom, talán a másik kettő a tenyerében lapul. Nem emeli fel a fejét, csak a keze közeledik és megérint. Remeg. Rettenetesen fél. Mindentől és mindenkitől. Jön a tű. Behúzza a hasát és még jobban nyújtózik felém. Megérint a tenyerével és a mellkasomra mászik. A hasa ráborul a mellemre és hallgatja a szívverésem.

 

Mesélek neki. Erős kis tündérke. A világ egyik legerősebbike. Érzem a szuszgását és még mindig remeg. Elmondom neki, hogy szeretem és mindig mellette leszek. Sosem lesz egyedül és biztonságban van. Csimpaszkodik és lassul a szívverése. Már nem remeg. Csak kapaszkodik, mint aki sosem akar elengedni. Ott van.

Anyám ezt az egészet nem akarta. Valójában nem akart megszülni és ezt tudatta is velem. Azzal együtt, hogy kapott tizenhat injekció, hogy ne szülessek meg. De az a kislány megszületett. És nem fiú. Még egy hiba. Nem tökéletes. Neki nem volt az.

Figyelj csak Anami! - mondtam percekkel később. - Itt maradt a vállamon. Itt bújik azóta is. Vissza kellene tennem. Muszáj. Tegyük vissza.

 

Hiszen még szüksége van egy kicsit arra az anyaméhre. Csak néhány hónapig és tudnia kell, hogy nincs több tűszúrás. Amit eddig kapott, az sem érte el, él. Mert élni akar. 

Megölelem mégegyszer. Megsimogatom a hátát. Megpuszilom. Velem van. Bennem. Egy gyönyörű mózeskosarat kap. Igen, szép, vörös baba. Különleges. A répaszín hajával. S egy valaki mindig szereti. Én. Akármilyen a teste.

Aztán este visszatért és most is sokszor előjön. Idebújik, megnyugtatom, majd eltűnik. Most is itt van. Velem. Bennem. Hiszen az én részem.

(Hálás vagyok Anaminak. Most is kicsit könnyezem és megígértem elmondom neki mi történt utána. De szokás szerint nem tudok beszélni. Csak írni. S neki ez így is rendben van.)

S mire kért Anami? Arra, hogy meséljem el neki mi történt... és regsiztráltam ugyanarra a társkereőre, ahol ő is aktívan tevékenykedik most. Ez utóbbi viszont egy másik történet, de a lényeg, megtettem.