... korán indult a nap. Szinte még az előző buli dallamait a gondolataimban hallottam, mikor bepakoltunk az autóba és elindultunk a reptérre.
Ahogy tartottunk a reptérre egy fura jelenséget láttam. Egy anyuka ült a motoron, mögötte állt(!) hároméves forma kislánya, akit egy textilcsíkkal kötött saját testéhez. A kislány keze Anyu vállán és motoroznak. Elképesztően kelet. Ezer közlekedési vicc jutott eszembe, hol a piros lámpa csak javaslat és a stop tábla sem jelent még csak lassítást sem és a gyalogos lelépését a zebrán kihívásnak érzik. Vajon át tud futni? Ki tudja? Ő gyorsít - mi meg futunk az életünkért. Szaporán váltottak a gondolatok a fejemben és ugyan jó hazamenni, de a nyaralás nagyon jól sikerült és nem akartam abbahagyni.
A pékség még zárva volt, Lilla arcán és a tartásán éreztem a feszültséget. Lulu is és én is próbáltuk oldani, hol több, hol kevesebb sikerrel, de legalább megpróbáltuk. A reptér, Gazipasán, tényleg apró. Egy kapu van, a 106-os. Viccelődtünk, vajon a bejárat lehet a 101? A százas biztos csak a földszintet jelöli. Kiengedtek a reptérre és gyalog, csak úgy, át a betonon, sétáltunk át a géphez. Nem elkerítve, nem terelve, csak úgy, mint a birkacsorda. Ilyet sem láttam még sehol. Természetesen késtünk és már a felszálláskor láttuk, hogy Isztambulban nagy futás lesz.
Lilla feszültsége nem nagyon csillapodott, néha megsimogattam a karját, pláne mikor fehéredésig feszültek az ujjai a karfára, Lulu meg zenét dugott a fülébe. Azt hiszem ez az a figyelmes barátság, ami a közös élményekkel és rengeteg együtt töltött idővel alakul ki. Egymásra hangolódtunk és ez magával hozta a figyelmet.
Isztambulban tényleg rohantunk, de valahogy a törökök nem rohannak. Szerintem sehová. És a másik gépünk is késett, így nekem lett időm mosdóra, Lillának némi relaxáló jégerre és persze Starbucks kávéra és mekire. Utóbbi kettőt elvitelre kértük, így a géphez mindhárman kávéval és én egy giganagy papírzacskó mekis kajával mentem.
Csak csukd be a szemed kedves olvasó és képzeld el a teli repülőgépet, ahol végigviszek egy nagy zacskó mekiillatot. Egy olyan repülőgépen, ahol nincs etetés.
Érzed?
Hát... mindenki érezte, mi pedig piknikezni kezdtünk a repülőben, mint annó az Isztambulba induló magyar bevásárlóbuszok utasai, kik felszálltak a járműre és máris rántott csirkecomb illata keveredett a fasírttal és a csemegeuborkával. Ugye milyen finom?
Ettünk, olvastunk, Lilla lazult a jégertől és még ivott volna egyet, de sajnos nem fogadta el a gépezet a kártyáját, nekem meg esélyem sem volt felmászni a sajátomért. Így aztán arról le kellett mondania és az édes bódultság is elhagyta. Közeledtünk Budapestre, számolta a perceket.
A légi utaskísérő arca felejthetetlen volt, mikor megkérdezte tőlünk, van-e szemetünk. Volt. A hatalmas mekitasak, tetején a kávéspoharakkal. Vigyorgott és mi rendesen hozzátettük a magunkét a szemeteshez.
18 fok. Ennyit adott ma délben Budapest és ez nagyon fájt a 38 után. Esett az eső és ősznek láttam az eget. A nyaralás véget ért, de a bőröm őrzi a napfény színét, a szám pedig az ízét. Viszlát legközelebb! Lesz? Már tervezzük... és lesz!
