Nyuszo csodálatos élete

Hé Nyuszi! Mit üzen a tested?

Mielőtt meggondolnám magam, tettem azért, amint ma elhatároztam.

Az egész napot a szállodában terveztem eltölteni. Sőt. Az egész hétvégét. Debrecenben már többször voltam és pont azért választottam ezt a szállót, mert itt van mivel foglalatoskodni egész nap.

Szóval készültem a Wellness napra. Megreggeliztem, s mint jó Főnökasszony, reggel elolvastam a leveleket. Emlékeztem, hogy éjjel valamit elnyomkodtam a telefonomon, hát az pont úgy nézett ki reggelre, hogy rá sem ismertem. Mintha elcseréltem volna valakivel. Kívülről ugyanaz, de a kijelzője teljesen megváltozott, nem beszélve arról, hogy a levelezésem nyitva és ott virít az én leendő főnököm levele, hogy hívjam fel. Ó. Sürgősen. Rendben. A sürgősség reggeli utánig megvár.

Vágjunk bele! Így indultam el délután kettőkor. Vettem gyorsan egy autópályamatricát, beállítottam a GPS-t, csak úgy kb, úgyis ismerem a helyet, voltam itt már többször is, igaz a másik oldalon, a másik szállodában, s ide csak fürödni jártunk. 

A zene hangosan - velem együtt - ordította túl a GPS "túl gyorsan mész" szlogenjét. Délután kicsit pihentem, így cseppet sem éreztem magam fáradtnak, inkább izgatottnak. Pláne ahogy egyre jobban fogytak a kilométerek és a kijelző egyre közelebb jósolta a célt. A baj ott kezdődött, hogy egész Debrecen fenekestül felfordult. Néztem az utat, a kütyüt és a kettő nem hasonlított egymásra a főúton. Balra mentem és innentől csak távolodtam a Pallagi úttól. Mentem a gyorsforgalmi úton, a szembejövő sávban rendőrök ellenőriznek és sehol sem lehetett megfordulni. Na betonfal az nem volt. De árok, folyamatos forgalom az igen. Én nem tudom itt a semmi szélén honnan hová tartottak az emberek, de sehol se láttam - kilométereken keresztül - a következő lehajtót. Már épp elkeseredtem volna egy kicsit, mikor két rendőr megállított.

Na akkor most kezdődjön nyuszi idei nagy kalandja. Fesztiválozni megyek. Egyedül. És ahogy jól látom esőben. Bájos leszek. Nem találom a gumicsizmám. Egy biztos, mint évek óta mindig, megírom a Campus fesztivált. Úgy, ahogy nekem tetszik.

OMFG! Na ez legalább nem olyan csúnya kimondva, de ezt érzem. Miért nem vettem észre? Miért hagytam, hogy a rózsaszín függöny mindent belepjen. Most, utólag olvasva, nekem tavaly ezt nem kellett volna bevállalnom. Szerettem. Szerettem, de azt hiszem idén már nem voltam szerelmes, s elhitettem magammal, hogy nem ez a fontos. A fenébe is! Hát mi lenne fontos? Csak az működik, ahol mind a két fél, időről-időre meg akarja újítani a dolgokat. Egyedül nem megy.

Mi történt? Dióhéjban azt hiszem annyi, hogy elmúlt. Neki nagyon elmúlt, én pedig küzdöttem. Alig három hete - egy borzalmasan rossz (nekem rossz, ők jól érezték magukat) nyaralás után hazaköltöztem. Már nem voltam fontos. Neki mára új barátnője van, akivel családosdit játszhat, nekem meg összetört egy kicsit a szívem. Sírok? Nem. A jótékony düh segít. Dühös vagyok. Dühös, mert nem akartam észrevenni. Csak csináltam és a tőlem telhető legtöbbet megadtam. Ennyi. Több nem ment, nekik kevésnek bizonyult.

Nem vagyok jó Anya. Nem vagyok nekik jó Anya. Sőt. Egyáltalán nem vagyok Anya. Nézzünk szembe a tényekkel. Szingli vagyok. Olyan szingli, akinek minden sikerül, amit csak elképzel. Még a család is sikerült. Nem hittem el, de a barátnőm ezerszer mondta. Hidd el, van aki megkérné a kezed, nem is egy, csak nem biztos, hogy örülnél neki. Megkérte. Nem tudtam nemet mondani. Vajon igent mondtam volna, ha kettesben kér meg? Olyan fura... azt hiszem nem.Ha a szívemre teszem a kezem, azonnal tudtam, hogy ez nem az. A videó nekem mindent elárult, más pedig nem vette észre. Megkérte a kezem, megpróbált teherbe ejteni (nem sikerült) és egy szép napon ráébredt arra, én valóban olyan vagyok, mint a vadkacsa. Szabadnak született, s csak akkor érzi jól magát, ha talál egy másik vadkacsát. S történjen bármi, ez a jószág elrepül, ha nem vágod a szárnytollait. Ő pedig kitartóan vágta a tollaim. Elrepültem. S most kezdjünk egy új történetet. Egy nagyszerű, csodálatos, hozzám méltó történetet...

Mondhatnám, hogy ez az első blogom, de nem az. Mintegy négy év után, ez blogrendszer bezárt és az én blogom egyszerűen megsemmisült. Volt benne sírás és sokkal több nevetés, versek és mesék - leginkább rólam és a bolondos életemről. Amolyan Ego-blog. Ezt a kifejezést nem is olyan rég láttam valahol, talán valami blogverseny kategóriájaként. 2008 őszén - hosszú kapcsolat lezárása után - kezdtem írni és leginkább elmesélni, hogy keresem és mi módon a NAGY Ő-t. A nagyők jöttek, néha kicsit maradtak, majd mentek vagy épp én szaladtam el. Aztán jött a 2013 nyár és Nari barátnőm pénteken határidőt szabott a Nagy Ő-nek, bizony hétfőig be kell toppania. Így aztán péntek este regisztráltam egy társkeresőn és mint a mesében, hétfőn találkoztunk, egy órát még beszélgettünk és elcsattant az első puszi. Nem csók, csak puszi és ölelés, majd sok-sok puszi. Azóta épp boldogság van és a szerelem mellé azonnal kaptam két gyereket és ezzel együtt családot is. Nos a történetek innen folytatódnak - a szinglisztorik helyett. Én élvezem. S vajon rám találnak a régi blogos barátok?