Nyuszo csodálatos élete

Férjhez megyek.

Szerelmes. Ez van.

Most azt kellene írnom, hogy de jó, kávéztunk, felhívott és még nem is tudom mi lesz. Tudom. Ezt kellene írnom. Mi több! Ennek kellett volna történnie. Pont ennek.

Vezettem.

Ma reggel olvastam egy pacák blogjában, hogy ő bizony 14 évesen mikor vesztette el a szűzességét.

Tudom. Ilyen nincs. És tényleg. Mégis van.

A lakásban - egy a hálóban, egy a konyhában és egy a fürdőben - mágneses táblák vannak, amire egy speciális filccel írni is lehet. Hát Levi írt nekem.

Szóval le vagyok maradva. Rengeteg a meló, a suli és a randi együtt. No meg a torna is.

Azt hiszem... Igen, vagy egy ilyen című Pilinszky vers is és igen, azt hiszem, de ettől függetlenül mégis.

Talán hiányzik egy emlékeztető a telefonjából. Talán tényleg klasszikus, nagyon IT.

És akkor éjszaka eszembe jutott pár apró cukiság még, amit kihagytam, de mindenképp emlékezni szeretnék rá.

Elmentünk. És olyan nagyon jó volt. És csak kavarognak bennem az érzések és a pillanatok. Négy éjszakát töltöttünk együtt.

Nem tudom. Nem tudom megmondani mikor volt legutóbb olyan, hogy a hosszú hétvégét együtt töltsem - közös akaratból - egy fiatalemberrel. Olyan volt, hogy csak én akartam és egye fenyő menjünk, de ez most más.

Puszilgatós. Puszilgatós, ölelgetős, odabújos vagyok. 

Szóval azt azért leszögezném nem jó a csapdában ülni.

Néztem az órát, este nyolc. Pár perccel el is múlt - és nem jelentkezik. Persze NŐ vagyok. S mit csinál ilyenkor a nő?

Mióta visszakaptam önmagam és merem vállalni, ki vagyok, sokkal jobban érzem magam. Amolyan felszabadító érzés. Nem foglalkozom azzal, ki milyennek lát, lehetek az, aki valójában vagyok.

OMFG! Na ez legalább nem olyan csúnya kimondva, de ezt érzem. Miért nem vettem észre? Miért hagytam, hogy a rózsaszín függöny mindent belepjen. Most, utólag olvasva, nekem tavaly ezt nem kellett volna bevállalnom. Szerettem. Szerettem, de azt hiszem idén már nem voltam szerelmes, s elhitettem magammal, hogy nem ez a fontos. A fenébe is! Hát mi lenne fontos? Csak az működik, ahol mind a két fél, időről-időre meg akarja újítani a dolgokat. Egyedül nem megy.

Mi történt? Dióhéjban azt hiszem annyi, hogy elmúlt. Neki nagyon elmúlt, én pedig küzdöttem. Alig három hete - egy borzalmasan rossz (nekem rossz, ők jól érezték magukat) nyaralás után hazaköltöztem. Már nem voltam fontos. Neki mára új barátnője van, akivel családosdit játszhat, nekem meg összetört egy kicsit a szívem. Sírok? Nem. A jótékony düh segít. Dühös vagyok. Dühös, mert nem akartam észrevenni. Csak csináltam és a tőlem telhető legtöbbet megadtam. Ennyi. Több nem ment, nekik kevésnek bizonyult.

Nem vagyok jó Anya. Nem vagyok nekik jó Anya. Sőt. Egyáltalán nem vagyok Anya. Nézzünk szembe a tényekkel. Szingli vagyok. Olyan szingli, akinek minden sikerül, amit csak elképzel. Még a család is sikerült. Nem hittem el, de a barátnőm ezerszer mondta. Hidd el, van aki megkérné a kezed, nem is egy, csak nem biztos, hogy örülnél neki. Megkérte. Nem tudtam nemet mondani. Vajon igent mondtam volna, ha kettesben kér meg? Olyan fura... azt hiszem nem.Ha a szívemre teszem a kezem, azonnal tudtam, hogy ez nem az. A videó nekem mindent elárult, más pedig nem vette észre. Megkérte a kezem, megpróbált teherbe ejteni (nem sikerült) és egy szép napon ráébredt arra, én valóban olyan vagyok, mint a vadkacsa. Szabadnak született, s csak akkor érzi jól magát, ha talál egy másik vadkacsát. S történjen bármi, ez a jószág elrepül, ha nem vágod a szárnytollait. Ő pedig kitartóan vágta a tollaim. Elrepültem. S most kezdjünk egy új történetet. Egy nagyszerű, csodálatos, hozzám méltó történetet...

Ismerkedem ezzel a blogrendszerrel és a többieknek igaza van abban, ez kicsit olyan, mintha otthon, a saját szobámban írnám a naplómat, aztán betenném a párnám alá, ahol vagy megtalálja valaki, vagy nem... Na ahogy itt szörfölgettem a főoldalon, ezt találtam:

http://par-baj.blog.hu/2013/09/02/hogyan_erezzuk_jol_magunkat_a_borunkben_szinglikent

Na köszönöm. Igazából teljesen kihasználtam a 2008 novembere óta eltelt időt. Meseszerűre sikerült. Egyszer volt, hol nem volt stílusban jelentek meg a pacákok. Voltam szerelmes és nyögve nyelős, de leginkább szabad. Magam osztottam be az időmet és mindenre jutott. Hozzászoktam, hogy kéthetente fodrászhoz és kozmetikushoz (Kozmikához) járok, s akkor találkozom a barátnőimmel, amikor csak akarok. Közben kényelmesen ábrándoztam a teraszon (kezemben a hímzésemmel), milyen jó lenne, ha már családom lenne.

Aztán egyszer csak, mint egy atomvillanás, egy komplett család közepén találtam magam és most vérre menő küzdelmet vívok a felelősségtudatommal, a kötelességtudatommal és az igényemmel arra, hogy valamit megtartsak a nagyon is jó "szingliségből".

Mi a jó a szingliségben?

- Ha akarom csend van - bármikor.

- Ha akarom buli van - persze, ha vannak az embernek ugyancsak egyedülálló barátai.

- Ha akarom gyerek is van - ha vannak az embernek családos barátai.

- Ha nagyon akarom szex is akad - rendszerint ennyire nem akartam, kellett mellé valami romantika is, és azt is megkaptam.

- Ha akarom hódolhatok a hobbijaimnak - melyek nem feltétlenül társas tevékenységek.

- Ha akarom hódolhatok a társas hobbijaimnak is.

- Ha akarom útra kelek és nyaralni megyek.

Mi jó a családi létben?

- Sosem vagyok egyedül, mindig szól hozzám valaki. (A nevemet egy nap ennyiszer akkor hallottam legutóbb, mikor óvodában voltam óvónéni)

- Ha akarom buli van, de ha nem akarom, akkor is. Rendszerint családi.

- Ha akarom, ha nem - vannak gyerekek. És jönnek az esti pusziért.

- Szex az van. Mindig. Szerencsére. Már csak az erős hiányzik hozzá néha...

- Új hobbikat kell találnom. A családos kirándulás nagyon fárasztó.

- Idő kellene a társas hobbijaimra. A logisztika csúcsa megtalálni és leszervezni, de megoldom.

- Ha akarom útra kelek és nyaralni megyek. Persze családi apartmant foglalok. Na ez merőben új dolog.

Szóval köszönöm. Én nagyon jól éreztem magam szingliként is. És most mindent megteszek, hogy a lehető legtöbbet átmentsem a családi boldogságba. Még szerencse, hogy lízingeltem egy tizenhároméves Nagylányt is. Van esélyem.

Fura. Először is, eddig a szerelemről írtam. Mindenféle vad randikról és bolond bulikról. Most pedig családom van. Klasszikus, bár nem a klasszikus formában keletkezett. Készen kaptam két gyereket, egy óvodás ördögöt és egy kamasz nagyszájút. Az ötéves lényegében minden rosszaságot elkövet, hogy még több figyelmet kapjon, pedig... így sem kap kevesebbet. Persze, ha csak vele foglalkozunk, csak ő van a középpontban - egyszerűen angyallá változik. Még a szárnyai is kinőnek. A nagyobbik pedig? Ki gondolná, szerelmes. Természetesen tinédzser módra és halálosan. Épp úgy, mint én az apjába.

Nem hiszek a "felnőtt szerelemben". A szerelem számomra akkor az igazi, ha jönnek a pillangók a gyomorban és csillogó szemmel, mint egy görög félistenre nézek fel a pasasra. Most pedig így nézek. Mindenki ámulatára...