Tegnap este a csajokkal PASO koncertre mentünk.
SKA zene, ugrálós. Zaferya, Lulu, Marcsi és én. Luluval voltam tavaly (és Lillával) Zaferyáéknál. Az is nagy kaland volt, s azóta is mulattunk néha együtt.
A PASO előtt a Toaster játszott, ugyancsak SKA csapat, de amerikából. Komolyan mondom jók voltak, csak a számokat nem ismertük. Míg játszottak, leültünk a bárnál és ott vártuk meg Marcsit, míg megérkezik.
Vizet ittam. Nem is mertem mást. A betegség hátrahagyott nyoma súlyos bélyegként nehezedett a gyomromra. Bármilyen ételszag rosszul esett. Nem ettem. De a vizet hajlandó voltam meginni.
Így aztán táncolni mentünk. Tetszett. Lulu talált valami ismerőst, ő is ott rázta velünk. Eljátszották a kedvenceimet, szavam sem lehet, tényleg. Igazi nagy tömeg sem volt, akadt helyünk bőven.
(Talán a fáradtság, talán az izgalom, de nem jönnek a szavak. Jó volt tényleg. Oszt ennyi.)
A diszkóban viszont Zaferya kiszúrt valakit.
- Nézd! Nézd! Ő az, nem?
De igen. Volt egy egész fesztiválszezon, amikor minden eseményen, ahol mi együtt voltunk, minden koncerten, ott állt mellettünk. Egy idő után már köszöntünk is. Most bemutatkozott Zaferyanak. Engem nem ismert meg. Talán azért, mert mindig más a frizurám. Vagy azért, mert most tényleg fénylik a szemem.
