Majdnem. Tényleg. Ez amolyan "lélektani" határ. Mert Ő bizony majdnem.
Már túl van a gyereknevelésen, a családosdin. Talán már másra vágyik. És elsőre nekem nem. Nem mert, mert én aztán... max 48. És nem engedünk a 48-ból! Vagy mégis?
Mégis. Ha nem kell együtt várni a nyugdíjszelvényt. De Ő magányában se várja. Magas az elvárás. Legyen... legyen!
Humora van. Viccelődik. Csipkelődik. Kicsit megmar. Nőiessebb vagyok. Csevegünk. Én bolondozok és kitiltanak a társkeresőről. Röhögök. Választok normális nevet. A Csillagszemű nem jött be a rendszernek. Kihúztam a gyufát és lángra lobbantottam a palotaforradalmat. Elnézést kértem. Normális vagyok. És bolondozok.
Ma találkozunk. Idejön. Nem nagy kunszt, 200 méterre dolgozik. Akkor is. Idejön. Csillog a szemem. Izgulok. Mert úgy szeretném, ha... ha végre jól érezném magam és érezném azt a remegő érzést.
Ezt. Ezt vártam. Hogy lelkesen várjam a találkozót. Hogy ne csak úgy elmenjek, mert épp... hanem igenis izguljak. És most ez van. Izgulok és felteszek majd még egy kis szájfényt.
Három napja csevetünk - 170 apró üzenet. Remény van. Drukk.
