Az időbeli átállás lassan megy. Leginkább azért, mert ma reggel is háromkor ébredtem, és bár kicsit olvasgattam a filctyúkon, de igazából már nem aludtam vissza mélyen.
Reggel hatkor. Na akkor igen. A gyerekek közben elmentek (mert persze vitték őket) iskolába (és oviba), mi pedig nekivágtunk a tengeri tehén – manatee – lesre. Csodás tengeri emlősök, természetes ellenségük igazából nincs, csak az ember, meg annak hajói tesznek kárt bennük. A sebeik, mint egyedi azonosítók, világítanak a hátukon, vagy épp a farokúszójuk lett csipkés az évek során.
Ilyenkor, januárban (egyébként októbertől áprilisig), előszeretettel wellness programon vesznek részt az erőműből a tengerbe engedett meleg vízben. Csapatostul úszkáltak, csak egy-egy hát és néha felbukkanó orr jelezte, hogy ők bizony itt vannak.
Sétáltunk a víz felett, a sétányon, mikor észrevettünk egy családot a közelben. Olyan szépen megmutatták magukat, hogy nem győztünk fotózni.
Láttunk halakat, kicsi cápát és egy tüskés rájaszerű valamit is. Mind szeretik a manatee-wellness programot.
A tengeri tehénkék után Sarasotára mentünk, hogy megnézzük a Ringling múzeumot. Tradicionális vándorcirkusz-család, én különösen érdekesnek találtam. Főleg a terepasztalt, ahol megmutatták micsoda professzionális szuperprodukció volt ez a múlt század elején. Csaknem száz éve olyan sátrakat húztak fel egyetlen napra, amiben 15 000 néző befogadására volt alkalmas, mellé a cirkusz összes kiszolgáló helyiségét az étteremtől az öltözőkön át egészen az istállókig, de ugyanilyen részletességgel mutatta be például a művészek saját lakosztályait.
A cirkusz múzeum után leginkább a kertben sétáltunk és jobban lekötött a köveknél az, hogy megfigyeljük hogyan halásznak a pelikánok és hogyan próbál lejmolni a sirály. Valahogy az élővilág még mindig jobban érdekel, mint a kövek.
Nem akartam sorbanállni azért, hogy megnézzem milyen a parti ház – belülről. Inkább belógtunk a teraszra, fotózkodtunk pálmafákkal és lestük a madarakat. Barba felfedezte, hogy a fikusz itt még a pálmafa törzsén is megtelepszik és megfigyeltük milyen változatosak a pálmák. Bemerészkedtünk egy apró ösvényre, ahol igazi minidzsungel várt reánk. Persze senkinek nem mondjuk el, ez milyen mini volt. Az kérem a dzsungel maga. Legalábbis a filctyúkon.
Repült az idő és le akartunk menni a tengerpartra. Szikrázó fehér homok, amelyiknek olyan magas a kvarctartalma, hogy nyáron sem melegszik fel égetőre. Azonnal Huncutka jutott eszembe, meg a tisztára mosott papucsa. Itt lenne a helye. Ez az Ő strandja. Talán mégis inkább itt kellene tölteni a nyugdíjas éveinket. Bár tulajdonképp a hely mindegy. Csak a kapcsolatok fontosak.
Sétáltunk a fehér tengerparton és újra rácsodálkoztam, hogy itt mindenütt kagylók vannak. Kagylók, csigák, korall és vízinövény maradványok. S ebből nekem kompozíciót kellett gyártanom. Amolyan képeslapszerűt. Percről percre élveztem a mutatványt. Majd szívet rajzoltam a homokba és szerettem volna megosztani valakivel. Nem, nem vagyok szomorú emiatt. Egyszerűen nem is jut idő a bánatra.
Hamar elindultunk hazafelé, de a városi forgalom nem segített. Visszafelé az egyórás út majdnem háromra sikerült. Szegény gyerekekért szinte utolsóként értünk oda.
Csacsogtak az autóban és örültek, hogy végre a Mami megjött, majd elmentünk a helyi (jobb, mint a teszkó, de mégis szupermarket) Publix boltba.
Szeretem Amerikát. Itt mindenre gondolnak. Kikészítve a fertőtlenítő, hogy letöröld a kocsit, mielőtt beteszed a gyereket. Az ajtóban illatos ételt főznek, megosztják a receptet, összeszedik a hozzávalókat, épp csak meg nem főzik helyetted. A kassza végén fiatalember áll, külön táblával, hogy nem, nem kér borravalót, neki ez a munkája és örömmel segít bepakolni a kosárba.
Éhesen jöttünk haza. Gyors vacsora és tudtam, hogy még egy dolgom van, egy kicsi munka, amit mndenképp el kell intéznem. Muszáj. Szeretnék holnap gondtalanul örülni az életnek, hiszen úszni megyünk. És most delfinek lesznek a társaink, majd a korallzátony összes szépsége. Már nem is érdekel hány fok lesz. Ha csak 16, akkor is ott leszünk. Ha szakad az eső – akkor is.
Épp ideje aludni, s én bebújok a pandák közé. Pandákkal alszom. Még nem számoltam meg hányan vagyunk egy ágyban. Viszont nem mászkálnak és nem furakodnak.
Izgulok.
A lábam pedig kevesebbet fáj élesen, de estére rendszerint bedagad. Bízom a gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapítómban. Egyebet nem tehetek, viszont köszönettel elfogadok minden gyógyító energiát…
Jó éjt, Florida!
