Vágjunk bele! Így indultam el délután kettőkor. Vettem gyorsan egy autópályamatricát, beállítottam a GPS-t, csak úgy kb, úgyis ismerem a helyet, voltam itt már többször is, igaz a másik oldalon, a másik szállodában, s ide csak fürödni jártunk.
A zene hangosan - velem együtt - ordította túl a GPS "túl gyorsan mész" szlogenjét. Délután kicsit pihentem, így cseppet sem éreztem magam fáradtnak, inkább izgatottnak. Pláne ahogy egyre jobban fogytak a kilométerek és a kijelző egyre közelebb jósolta a célt. A baj ott kezdődött, hogy egész Debrecen fenekestül felfordult. Néztem az utat, a kütyüt és a kettő nem hasonlított egymásra a főúton. Balra mentem és innentől csak távolodtam a Pallagi úttól. Mentem a gyorsforgalmi úton, a szembejövő sávban rendőrök ellenőriznek és sehol sem lehetett megfordulni. Na betonfal az nem volt. De árok, folyamatos forgalom az igen. Én nem tudom itt a semmi szélén honnan hová tartottak az emberek, de sehol se láttam - kilométereken keresztül - a következő lehajtót. Már épp elkeseredtem volna egy kicsit, mikor két rendőr megállított.
- Jó napot kívánok, de jó hogy megállítottak!
- Jó napot kívánok! - köszönt vissza a rendőr, arcán meglepettséggel - Miért? Mi történt?
- Úgy eltévedtem, hogy csuda. Ha nem állítanak meg, valószínűleg, akkor önként jelentkezem.
- Na nézzük először a papírjait, aztán meglátjuk miben segíthetünk.
Megnézték az autó és az én papírjaimat is, mindent rendben találtak és folytattuk a beszélgetést.
- Hová tart?
- Debrecenbe, a Hotel Aquaticumba.
- Hú, akkor ne itt menjen le. Ezek itt kis utcák, bonyolult. A következő egy szép nagy kereszteződés, ott jobbra és csak előre egyenesen.
Megköszöntem, mosolyogtunk, szóltak, hogy legyek óvatos és továbbmentem. Ilyenkor csak egy dologra nem kellene figyelni - a GPS-re. Tudta, hogy melyik a legrövidebb út és kitartóan kért, hogy forduljak le megint jobbra. Engedtem neki és egy olyan útra tévedtem - Debrecen-Pallag - ahol fociakadémia már van, de az út könyörög a nyugdíjazásért. Szinte csak lyukakból állt és törmelékből. Alig hússzal evickéltem és bíztam benne, hogy ez nem lehet több ötven méternél. Lehet. Sokkal több. Fejemet fogva belenyugodtam és nem értettem, vajon ezen járnak az emberek fociakadémiázni? Ezen. Jöttek is szembe rengetegen és próbáltunk nem lecsúszni az úttestnek kijelölt földterületről.
Határtalan volt az öröm, mikor végre DEBRECEN!, s a Nagyerdőt megláttam. Tudtam, hogy az a 3 perc már valóságos. Követtem a villamos síneket, láttam a Campus főbejáratát, majd a Divinust, a Hotel Nagyerdőt és egyszer csak snitt. Vége. Négy stoptábla és semerre nem lehet behajtani, csak a Nagyerdei stadion felé. Cool. Biztos valamit nem vettem észre. Azt írták, hogy át a síneken, nem megijedni a zsákutca táblától, igen, oda kell behajtani. Látom a célt, de az utat nem. Na jó menjünk egy kört. Semmi. Én itt továbbra is azt az egy zsákutcát látom, ahová csak engedéllyel lehet behajtani. Megyek még egy kört. Nagyerdei stadion szép, rácsodálkoztam megint, majd találtam egy biztonsági őrt. Na nem én egyedül, egyszerre három autó állt meg. Bocs, kiszálltam.
- Ne haragudj, de melyik úton tudok elmenni az Aquaticumhoz?
- Most? Egyiken se!
- Ne már, saját parkolója van és át kell mennem a síneken, de esélyem sincs.
- Én is az Aquaticumot keresem! - szólt közbe egy másik autós.
- Menjenek a régi Loki pálya felé! - válaszolt mindkettőnknek az őr.
- Te tudod merre van az? - fordultam sorstársam felé.
- Tudom.
- Akkor követlek, jó?
Követtem, újabb kör és már megint a stoptáblás kereszteződés. Tudtam. Innen egy út van. Irány a stadion! Minden út a debreceni büszkeséghez vezet. Megálltunk, keringőtársam kiszállt és mellém lépett.
- Figyelj, ezek itt mindent lezártak. Állj meg itt valahol és menj be gyalog.
- Ááá, ne viccelj. A szállodába jöttem, nem hagyom itt az autót. Megyek még egyet.
Elköszöntünk, ő leparkolt, én újra view stadion, satufék és telefon. A megadott szám csak csörgött, senki sem vette fel. A központi szám a fürdőbe csengetett. Megnéztem még egyszer az emailt. Na jó. legyen még egy kör. Hátha észreveszek még valamit, amit eddig nem. Találtam is egy mini táblát, hogy Aquaticum jobbra! Biztos? Ám legyen. Hurrá! Még rövidebb út a csupa stoptáblás kereszteződéshez. Újabb kör, szép ez a stadion. Kicsit nagyobb kört mentem, de újra mellettem a Divinus és újra láttam a nagyon megbüntetnek utcát. Egy életem, egy halálom! Behajtottam és megállítottam egy asszonyt.
- Igen, tudom, hogy ott van, de ide nagyon nem szabad bejönni - mondta az asszony.
- Á! Minden közterületes a Campusszal van elfoglalva, nem érnek rá idejönni. - szólt közbe egy fiatalember.
- De ez a város teljesen felfordult - panaszoltam nekik.
- Fel. Szerintem állj meg itt és kérdezd meg őket, hol kell bemenni. - folytatta a fiatalember.
- Elmegyek a végéig, megnézem mi van ott, hátha ott a titkos átjáró szálloda parkolójához. Nagyon vigyázok mindenkire - mosolyogtam és mentem egyenesen a zsákutca végére.
Titkos átjáró? Az nincs. Mobilkerítés! Raklapkupacok! Azok vannak. És láttam a célt, szerintem daruval emeltek be oda autókat, aztán kicsit morogva, de megfordultam és kijöttem a tiltott zónából. Amint kihajtottam a stadion felé - egy mazsola épp akkor állt ki egy szuperközeli helyről. Jó lesz. Letámasztottam a verdát és visszasétáltam a hotelhez.
Nagy körben mentem gyalog. Látni akartam az emelőszerkezetet, ami ide - a semmiből vagy a bűvös stoptáblás helyről egyszerűen beemeli és leteszi ide az autókat. Néztem merről jönnek, de idefele láttam, hogy rendőrök zárták le azt az utat is. Azt még meg sem próbáltam.
A recepcióra mentem. Csuda ez a szálloda. Először is most újítják/újítottak fel. A földszinten egy lélek sincs, a recepció a második emeleten. Végülis nagylány vagyok, nem kell itt állniuk, hogy be tudjak menni. Pislogtam egyet, hívtam egy liftet és felmentem a recepcióra. Hohó Angyalkám, ne örülj nekem annyira, még nem érkeztem meg...
- Jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok! Megtenné, hogy elmondja honnan lehet bejönni a szállodához? Eddig már legalább négyszer láttam az új stadiont, de most már elég.
- Eddig sem volt egyszerű, de csak követni kell a villamossínt.
- Ezt tettem. A vége stoptábla stoptáblával - és a stadion! No meg egy nagyon nem szabad behajtani utca. Annak a végén álltam meg most.
Rajzolt és eltettem a kis cetlit.
- Szóval akkor a másik sínt kövessem és az jó lesz, egyenesen a Pálma étterem mellett.
- Igen, forduljon meg és úgy.
- Nem hiszem, hogy ott meg lehet fordulni, de megnézem. Addig megtenné, hogy keres nekem egy álomszép szobát, ahol ezt az egész hajcihőt elfelejtem?
- Ez lesz az öné, szerintem nagyon szép! - na majd meglátjuk, gondoltam én, és elvettem a parkolójegyet.
Kész szerencse, hogy már voltam itt néhányszor, itt is vacsoráztunk, a Pálmában, Zaferya barátnőmmel és tudtam merre kell menni. Vissza az autóhoz, nyugtáztam, hogy a forgolódást legalább öt behajtani tilos tábla akadályozza, így hiába mögöttem a kereszteződés, újabb kör, szevasz stadion, újra Divinus, helló Pálma, csak a villamossínt el ne hagyjam. Szemben a Campus bejárata, itt kellene jobbra mennem. Hárman ugranak elém azonnal, hová akarok én ide bemenni.
- A Hotel Aquaticumba.
- Ja jó! Akkor menjen csak! - nézett rám őszinte részvéttel, mint aki látja az arcomon az utóbbi másfél óra viszontagságait.
- Szuper! Másfél óra után ez a legjobb hír.
És igen. Volt sín, amin át kellett menni. Ott a cél. A parkoló. Se egy gomb. Se egy akármi. Egy lélek se. A sorompó zárva. Bánatomban kiszállok, nézem a sorompót, elektronikus és elkezdem olvasni a méteres leírást a szabályokról. Nem, nincs benne, hogyan kell bejönni. Egyszer csak mellém lép egy pacák.
- Ez a hotel Aquaticum parkolója?
- Ez!
- És hogyan lehet ide bejutni?
- Így! - emelte fel a sorompót - csak nem láttam magát meg a jegyét, mert ott voltam benn - mutatott egy távoli bódéra.
- Hát a szállóban azt mondták, hogy tegyem a szélvédő mögé és akkor jó lesz.
- Tényleg ott van, de ezt bentről nem látom. - Anyám borogass! Nem azt várom, hogy lásd, hanem, hogy gyere ide és megnézd!
- Köszönöm - feleltem mosolyogva az iménti magamba rejtett fortyogás helyett.
Parkoltam, kivettem a cuccaim, át az éttermen (a grill teraszon, ahol szintén vacsoráztunk már Zaferyával, ilyen ez az élet, meg az évek), és a teljesen üresnek hitt földszintről jött a londiner a csomagjaimért. Egyszer élünk! Én rábíztam. Vigye.
Fel újra a másodikra, welcomedrink kupon, fesztivál bérlet, masszázskupon és szólnak, hogy vacsora hattól. Ezt az utóbbit úgy elfelejtettem, hogy most, mikor írom ezeket a sorokat utána kellett néznem mikor is lett volna a vacsora. A londiner felkísért, türelméért kapott egy papírpénzt és olyan boldog volt, mintha a csillagokat hoztam volna le neki. Pedig csak egy papír és ilyen szállóban ez így szokás. Mosolyogva elköszönt én meg örültem a szobának. Milyen? Barna-bézs. Új. Szépséges. Csináltam pár fotót. Ugráltam és kipakoltam a cuccaim. Gyors zuhanyzás, átöltözés, pár kedves szó a barátaimtól - na menj már nyuszi - és kész!
Leszaladtam, lenn a kihalt földszinten megjelent egy recepciós szerű fiatalember. Hogy hol voltak mikor először jöttem... rejtély.
- Ne haragudjon, de ez az ajtó egész éjjel nyitva van, vagy van valami trükk? Nem akarok hajnalban meglepődni.
- Az ajtót este tízkor bezárjuk.
- Ó. Addigra biztosan nem jövök vissza.
- De jöjjön megmutatom hogyan kell bejönni. Csak a szobakártya kell hozzá. Itt ez az olvasó, ezzel nyílik az ajtó. Kifelé kinyílik, ott nem kell kártya, de befelé igen.
- Szuper! Köszönöm!
- A Campusra megy? - cimbizett velem a pasas.
- Arra.
- Akkor tényleg nem ér vissza, hisz akkor kezdődik a buli!
Mosolyogva elköszöntem és elindultam a bejárat felé. Séta, telefonálgatás (kötelező és aztán az élvezeti), majd megpróbáltam kideríteni melyik sorba kell állnom. Hülye kérdés. A leghosszabb sorba. Kivártam, szalag a csuklómon, most már mehetek. Az Anna & the Barbies koncertre. Nagyon jó. Anna elképesztő csaj. Ittan egy rozéfröccsöt. Olyan rég nem ittam (na jó másfél hónapja ittam, a családosdis nyaraláson a barátnőmmel, ki mással?), hogy én a 3per2 fröccs felénél már berúgtam. S mint ilyen, leplezetlenül bámészkodtam, táncoltam, ugráltam és nagyon kinéztem magamnak egy türkizpólós pacákot. Azt hiszem csupán két dolog tetszett rajta. A körszakálla és a pocakja. Még mindig nem tudok ellenállni ennek a kombónak. Néztem, elhittem, hogy talán vissza is nézett, de a bor elfátyolozza a valóságot, így ittam még egy kortyot. Megint néztem és azon gondolkoztam ki lehet ez a vénasszony vele. Jójó. Valójában nem vénasszony. De öregesen öltözködik, vastag, ósdi karikafülbevalóban, virsliujjakkal markolja a műanyag poharat, olyan felsőben, amit a nagyanyám sem venne fel és valahogy egyszerűen nem illett a képbe. Vajon kije lehet a jóképű türkiznek? Az anyja? Á, az biztos nem. A nővére? Manapság nem vagyok jó a kor megsaccolásában, de az Istennek nem akartam rásütni, hogy a jóképű csaja, felesége, bringája. Inkább különféle dolgokat aggattam képzeletben a fejére, amitől rendkívül viccesnek tűnt és én még többet vigyorogtam. A jóképű jött, ment, de valahogy mindig ott volt a közelben.
Annáék koncertje után úgy éreztem, ha most nem eszek valamit, akkor Bori és a Love band nélkülem fog koncertezni, mert én fekve hányok. Három deci bor. Szégyen. Mintha három litert ittam volna meg.
Kerítettem egy forrókutyát és megpróbáltam megenni. Az egész felsőm tele volt vele. Gyönyörű. Én tényleg berúgtam, irány a mosdó. Rendbe szedtem magam és hálás voltam az ötletért, hogy a feketét (cicikiemelőset) vettem fel és nem valami világító fehéret.
A 30Y koncertre visszaértem és nagyon jót ugráltam. Volt mit kibogozni és felhő, meg tánctanár is. Meg a városember. Mit hiányoltam? A végéről a kedvencemet. Sötét van. Hát ez kimaradt, de így is nagy tánctanáros ugrálás lett a vége.
A türkiz jóképű még mindig ott állt és én még mindig néztem. Felfedeztem, hogy heti karszalagja van. Sajna, hiába nekem nem tetszett, de a partnerének is az volt. Nem baj. Úgyis csak a nővére. Vagy a kolléganője! Ez eddig eszembe se jutott. Együtt ülnek a kormányablakban. Vagy az új stadion jegypénztárában és ezért kaptak ide - együtt - heti belépőt.
A 30Y után éreztem, hogy nekem le kell ülnöm. A koncertek zárt helyen, a meseszép stadion aulájában zajlottak és jó volt kicsit kiülni a lelátószerű lépcsőre. Ittam egy vizet, mert a Borit meg akartam nézni, de éreztem, hogy forog a világ. Valamit nyomkodtam a telefonomon és úgy elnyomkodtam, hogy rá sem ismerek. Na bravó. Csak fotózni akartam.
Majd visszamentem a koncertterembe. Ha eddig egy egységnyi ember volt, akkor most ez háromra duzzadt. Mivel nem volt más program, más sátor, így mindenki itt nyomult. Elkezdődött a koncert és nem láttam semmit. Visszamentem oda, ahol a jóképűt nézegettem. Most nem volt ott, de legalább láttam a Borit. Beszorítottak. Menekültem. Vissza hátra. Ott volt egy kis levegő, de bevallom nem tetszett. El sem láttam a színpadig. Kimentem sétálni és úgy döntöttem mára befejezem. A jóképűvel meg majd foglalkozom holnap, úgyis előkerül.
Amint kiléptem a főbejáraton megláttam a jóképűt. A ToiToi vécé biztos pont. A népek felfedezték, hogy itt nem kell sorban állni órákat. Fogta a cuccokat és ott volt mellette a nő is. Béka, béka, de még nem kell letolni a torkomon. Jön ő még. Csak mosolyogtam szélesen.
Mikor visszaértem a szállóba, két biztonsági ember köszöntött. Úgy tűnik, minta nem lenne itt senki, aztán kiderül, hogy láthatatlanul, de mozognak. Gyors zuhany és ájulás. Holnap egy új nap lesz.
