Mióta visszakaptam önmagam és merem vállalni, ki vagyok, sokkal jobban érzem magam. Amolyan felszabadító érzés. Nem foglalkozom azzal, ki milyennek lát, lehetek az, aki valójában vagyok.
Meglepő módon - ezzel az új szemlélettel - jött az, hogy cseppet sem vagyok nyitott az emberek felé. Alapvetően zárkózott vagyok, aki egy fura, látvány-nyitottság mögé rejti legbensőbb, érzékeny lényét. Most viszont nincs itt az álca, így ismerkedni is nehezebb, mondhatni a lehetetlent súrolja, így ráérek teljesen önmagammal és a gondolataimmal foglalkozni.
Így történt ez akkor is, mikor valamelyik este jöttem haza a buliból és egy gondolat megült a fejemben, menjünk Tanzániába!
Ezerszer megfordult már a fejemben, hogy meg akarom nézni a szabadon futó zsiráfokat a szavannán, a Szerengeti Nemzeti Parkot, a Tanganyika-tavat, a Viktória-tavat és a Kilimandzsárót is.
Ez egy igazán nagy túra lenne, s kellene hozzá egy útitárs. Na nem feltétlenül szerelem, de valaki, akivel jól érzem magam és pont. Akivel szívesen megosztanám a mosolyom, mikor csillogó szemekkel a zebracsordát bámulom a dzsipből. Szóval mehetnékem van és erre fogok útitársat keresni. Biztos van ilyen oldal, fórum is, nem csak társkeresős. Ez utóbbi most nem kecsegtet valódi lehetőségekkel, mikor elterveztem, hogy mostantól csak azt csinálom, ami nekem jólesik, ami nekem tetszik. Aztán, ha valaki csatlakozik - örülök. Ha nem, akkor is csinálom, és nekem úgy is jó. Most nőttem fel csak igazán, s ezzel, hogy leírtam Tanzániát, megtettem az első lépést a siker felé. Vajon egy szervezett úton kizárólag nászutasokkal utaznék egyedüli szingliként?!
