Na igen. A palival vannak gondok. Tudom, csak nem nagyon érdekel. Tegnap is nagyon jót csevegtünk, és felhívott. Csak egy egész kicsit. Zavarban voltam és neki is kicsit remegett a hangja. Tényleg csak három perc volt és tudom, hogy nagyon nincs keret a telefonján, így én kérdeztem meg:
- Akarsz velem még csetelni?
- Persze! - válaszolt lelkesen.
- Akkor folytassuk ott.
S folytattuk még vagy két órán keresztül. Imádta a hangom és nekem is tetszettek a reszkető szavak odaátról.
Megbeszéltük, hogy ma nem ér rá, a szüleivel lesz - nem kérdeztem miért nem ér rá, csak mondta nékem - és onnan nem tud beszélni. Nem kérdeztem miért, amúgy is kíváncsi voltam, hogy hiányzik, nem hiányzik, gondolok rá vagy sem.
Gondoltam rá. Ráadásul rohangálós napom volt, több helyen, többször kellett várakoznom. Néztem a telefont és semmi. Gondoltam rá, elmondtam volna akármit vagy csak úgy hallgattam volna. Kellett volna a fülemnek a hangja és adtam volna még egy kicsit magamból. Aztán jött egy stati, hogy randizni akar velem. Örültem, válaszoltam és elrohantam a múzeumba, a Toulouse-Lautrec kiállításra. Mióta elhatároztam magamban, hogy semmilyen programról nem mondok le csak azért, mert egyedül vagyok, többet eljárok itthonról és csak úgy repkednek a selfiek.
A kiállítás azt hozta, amit vártam. Izgalmas plakátok, életút - amit jól ismerek - és egyszerűen csak hagytam, hogy hasson. Eszembe jutott a film, amit egyszer a tévében láttam róla (most bezzeg nem találom a videótárban) és azóta szerettem a szabadságát.
Szóval örültem, mosolygós voltam és csináltam egy selfiet. Elküldtem neki, de nem látta. Pedig csak örömet akartam szerezni - hátha mégis. De nem. És egy SMS sem jött.
Vajon gondolja, hogy én ezt várom? Nem tudom. De még a héten belenézek azokba a kék szemekbe...
