Tegnap este, miután megérkeztünk, beszereztünk pár üveg helyi sört
és először egy közeli öbölbe mentünk megnézni a szuperhold fényét. Annyira fényes és olyan ezüst, amely csak úgy beragyogta az egész partot.
- Ááá ez nem lehet a szuperhold! - kételkedtem benne, hiszen az sárga és olyan hatalmas, mintha nem is a "mi" holdunk, hanem valami másik égi tünemény lenne.
Persze a csajok, miközben iszogattuk a sörünket, kötötték az ebet a karóhoz, hogy de igen, ez biza' szuperhold.
A mai napot lényegében a tengerparton töltöttük. Hol lubickoltunk - amit én csináltam, azt erős túlzással sem nevezném úszásnak -, hol pihentünk a sezlonyon, hol pedig csak fotóztunk. Így persze rengeteg időm volt a Filctyúkon garázdálkodni, fotómontázst gyártani és úgy egyáltalán olvasgatni. Szuperhold. Naná. Tényleg az volt és egy kicsit még tart is.
Estére Alanya sétát terveztünk. Nappal bemenni - tűzhalál - este csak tömeg hömpölyög. Utóbbit könnyebben elviselem. Úgy volt, hogy lestoppoljuk a helyi buszt és azzal megyünk, de Zaferya barátnőm férje ezt nem így gondolta. Egyszerűen vendégszerető és szeretne a kényelmünkre és kedvünkre tenni, így bár nekik nincs autójuk, szerzett egyet, betessékelte a csapatot és így indultunk esti vártúrára - ahonnan, ha lehet még szebb a szuperhold.
Meseszép. Aranyló fénnyel világított a város fényei felett és széles aranyhíd fodrozódott az öbölben. Próbáltuk megörökíteni azt, amit fényképezőgéppel egyszerűen nem lehet, majd némi beállítás változtatás után talán mégis. Ott álltam és néztem a holdat. Azt mondják szerencsét hoz. Hát hozzon. Itt vagyok. Az aranyhíd túlsó végén. Épp rám mutat, hozhatja... s gondolataimat a Titanic szakította félbe. Van valami giccses báj abban, ha egy diszkófényekkel kivilágított hajó átúszik az öbölben az aranyhíd alatt és zenél. Igen. Pont a my heart will go on...
Mosolyogtam. Legyen. Tőlem jöjjön, aminek jönnie kell. Hagyom.
Majd visszaültünk az autóba és némi fotószünet után lejöttünk a kikötőbe. A szuperhold aranyhídja ezüstbe fordult, éppoly csillogóan, mint tegnap éjjel.
Bóklásztunk a bazárban és csak figyeltem az embereket, a portékát. Épp azon mosolyogtam, hogy manapság olyan sok férfi kezében látni fehér okostelefont, vajon miért választanak fehéret(? kész döbbenet számomra), mikor a fiatalember, a kezében lévő hófehérrel, egy szemvillantás alatt sört nyitott. Úgy meglepődtem és néztem össze a lányokkal, hogy a szemem a szuperhold nagyságával vetekedett.
- Csak el ne felejtsem! - kiáltottam fel önkéntelenül, s most jut eszembe, hogy itt törtem a fejem két percig vajon mit nem szabad elfelejtenem, de a gondolatfolyam persze mindig segít.
Még mindig zavar az ujjamon az eljegyzési gyűrű helye. Már nem hordom a gyémántot. A hipnotizőr király már mást nem szeret. De rosszul hangzik. Engem sem szeretett igazán, csak a helyzetet. Szóval zavar a "csík" és otthon felejtettem a gyűrűt, amit az elfedésére szereztem be. Szép színes, igazi nyaralós-fesztiválozós darab, de otthon van.
- Vennem kell egy gyűrűt, de csak akkor ha szembe jön velem és nem vészesen drága.
Zaferya szerencsémre mindig kapható egy ilyen kis bizsupróbálgatós-nevetgélős shoppingra, így legalább húszféle, három és öt líra (száztíz a szorzó) közti ékességet felpróbáltunk. A végén, mivel ami tetszett, az nagyon ferdén állt, egy kerek, közepén nagy vörös kővel díszített bizsut választottam az ötlírás tálcáról. Szép darab és tökéletesen illik a körömlakkomhoz. Legutóbb a gyűrűhöz vettem lakkot, most fordítva. Tudom, elképesztő nőszemély vagyok.
Visszamentünk a parkba és egy meseszerű, álommacskatanya került elénk. A helyi önkormányzat (!) felismerte, hogy rengeteg a kóbor macska és kell tenniük valamit, hát lekerítettek a parkból egy részt, az emberek (értsd látogatók, simogatók, macskakergetők) nem mehetnek be, de a macskák szabadon ki-be járkálhatnak. Odabenn macskaparadicsom van. Természetes és épített mászókák, alvóhelyek, függőágyak, étel és tisztaság. Minden, mi macska szem-szájnak ingere. S mi, macskabámuló alattvalók, csak bámészkodhattunk az ajtónál. Persze a macskák szabad népe ott hevert mellettünk mindenütt. Még a szomszéd bárban is, ahová beültünk egy teára és duplasajtos toast-ra, tekergőztek a lábainknál. Nem a legszebb macskanépek, de minden bizonnyal nem búslakodnak.
Elfáradtunk. Talán a strandolásban. A pihenésben. A pancsolásban. Már mindenki alszik, csak én kopácsolok itt majdnem éjfélkor, s azon gondolkozom, vajon milyen meglepetést tartogat nekem a szuperhold? Holnap jönnek a Perseidák, a meteorraj és lesz itt csillaghullás is a hold mellé. Csak össze kellene írni a kívánságokat. S ezegyszer alaposan meggondolni mindet, vajon tényleg ez kell nekem?
