Nem, ez nem a klasszikus magyar népmese.
Szóval elmentünk a hajótúrára. Álltunk az asztalok közt, várva a történést, hogyan és miképp kapunk ebédet. A családok az asztaloknál, mi is próbáltunk leülni, de miután egyszer elkergettek minket, hogy "foglalt", mintha a vécére várnánk, már csak álldogáltunk az asztalok közt, az oszlopot támasztva.
Én esküszöm toleráns vagyok a gyerekekkel szemben. A szülőkkel már kevésbé, de elfogadom, hogy mindenki úgy neveli a gyerekét, ahogy csak akarja. No de... az én toleranciám is véges.
Ül a tündéri kiskölök az asztalnál, Apu és Anyu szemben beszélgetnek. A büdös kölke unatkozik, felmászik az asztalra, lába a padon és és felkapja a sótartót. Kis kezébe fogja, majd betömi a szájába és nyalja a sót. Hát szereti. Mint az emberek a sót. Egyszerre tört elő belőlünk valami halálhörgés és siralom, majd az egészségtudatos életmód jegyében meghoztuk a döntést.
Soha többé nem nyúlunk asztali sószóróhoz. Soha. Ez minden szempontból szív- és vérnyomásbarát, nem utolsó sorban vírus és baktériummentes.
Ahogy ott szörnyülködtünk, Apuka észbe kapott. Kivette a kisfia szájából a sótartót és nyálasan visszatette a helyére.
Pfúj. Mától tényleg egészségesebb leszek. Nincs több sózás, csak otthon. Ott meg úgysem főzök.
Hogy nem a borsszórót nyalta be! Vagy az erős pistát...
