Hát én nem is tudom. De inkább kezdem az elejéről. Levinek aznap tényleg pocsék kedve volt és tényleg dobozlakó lett.

Reggel kedvesen rám írt, csevegtünk. Volt, ami tetszett és volt, ami nem. Kedves hozzám. Figyelmes. És nagyon izgult a szombat miatt. Mondjuk van min. A férfi, hazaállít egy nővel szüretelni - a szüleihez. És félt a kérdésektől. Hiszen köztünk még igazából semmi sem történt, csak randiztunk kétszer. Azt mondta, ki ne ejtsem a számon, hogy igazgató vagyok. Nagyon meglepődtem. Nem, mintha szoktam volna mondani. Igazából a barátaim sem nagyon tudják mit csinálok. (Na tessék. Ezt viszont olvassák, de nem hiszem, hogy ettől padlóra ülne bármelyik is) Egyszerűen nem téma. A barátságban ez valahogy huszadrangú dolog. Tudják, hogy van egy kis eszem, céltudatos vagyok, van lelkem és érzelmeim. Még azt is milyen hiperérzékeny tudok lenni és milyen bántóan cinikus, ha inzultálnak. Emellett nyitott és meglepő módon zárkózott is - egyszerre. De így van ez az ikrek jegyűekkel. S én kaptam mellé egy skorpió aszcendenst. Amit egyre jobban élvezek. Szóval az aktuális pozícióm senkit sem érdekel. Tulajdonképpen engem sem, mert változik. Ahogy épp a cégpolitika és az aktuális board kívánja.

De Levi tart a szülei kérdéseitől. Mert ők bizony nem szoktak gulyáslevest kanalazni igazgatókkal. De hát csak én vagyok. És igen. Pont ugyanúgy ülök a vécén nap, mint nap, mint bárki más. Legyek asszisztens. Azt még el tudják fogadni. De a fenébe is. Nem az vagyok és egyszer minden ilyen hazugság kiderül, ha netán Levi fontosabb lesz nekem. Ha most tudnám, hogy sosem lesz az, hagynám a fenébe az egészet és mondanám mosolyogva, asszisztens. Ha már a beosztás a rémisztő és nem a szakma. De nem tudom mi lesz ebből, ezért megkérdeztem, hogy lát Levi engem.

Csinos, nagyon aranyos, és érdeklődő, nyitott minden iránt :)

Na várjunk csak. Nu padazsgyi! Ugye én vagyok a nő, aki tulajdonképp nem is tetszett neki külsőleg elsőre (éljenek a fényképek), aztán most azt mondja csinos? Nem. Semmiképp sem hazudhatok a szüleinek. Érdeklődő? Nos igen. Most érdeklődöm iránta. Megnyugtattam. Képes vagyok úgy fogalmazni a foglalkozásommal kapcsolatosan, hogy az ne fagyassza meg a hangulatot. S közben eszembe jutott Nari tüneményes anyukája. Ahogy szeretettel megölelt és zavarában csevegett velem. Remegett a hangja, majd Nari mondta el a titkot. Velük nem szoktak szóba állni olyan beosztásban lévő emberek, mint én. Ha netán mégis, akkor nem így. Nem ilyen szituációban és ezért nem tudják kezelni a helyzetet. Nari erre egyébként rá is dob egy lapáttal, mert mindenütt Főnökasszonynak hív. Így aztán régi barátaim, ismerőseim is néha szembesülnek ezzel, mikor közli a fotóm alatt: De jól nézel ki, Főnökasszony! Szóval eszembe jutott, s mivel még nyitott ennek a történetnek a folytatása, ha már lehalásztam a levesből, tényleg tudok finomítani a dolgon és az még nem hazugság. Csak szakterületet mondok és beosztást nem.

Aztán csináltam a dolgomat odabenn és a reptérre kellett mennem. Kivittem egy adag papírt és  beszélgettem a szállítmányozóval. Emberi kapcsolatépítés és szeretet. Egyszerűen biztos vagyok abban, hogy ezzel a stílussal eredményesebb vagyok. Nesze neked céltudatos nyuszi. De nagyon kedvelem őket. Szívből. Akárhogy is nézem, napjaim sokaságában velük beszélgetek, levelezek a legtöbbet. Ilyen ez a full-time job.

Éhes voltam, de nem akartam a reptéren enni. Lassan a hétnek is vége, meg akartam ebédelni a helyi kis étteremben, majd felszaladni a talinénimhez, ki megígérte, hogy szűkíti a piros-fekete ruhámat, ha már muszáj volt hazahoznom a málnaszínűvel együtt. Apropó málna. Már megint a málnában nyomultam. Imádom azt a színt.

Elindultam az étterem felé. Hosszú egyenes főutca a faluban. Jobbra templom, balra játszótér és rendelőintézet. Megállok a zebránál, anyuka és nagymama egy óvodással. Emlékszem a vár alakú homokozóvödörre. Lábam a féken maradt. Nem emlékszem hogyan mentek át. Hirtelen hatalmas zaj, ránt a biztonsági öv és a fejem a fejtámlához csapódik. Tompa fájdalom. Szédülés. Hánynom kell. És azonnal bőgök.

Őszes, bajszos pacák száll ki a fehér autóból, én az ajtóra dőlve pityergek. Szédülök. Le kéne menni az útról. Ne haragudjak. Nem haragszom, csak szédülök és a kesztyűtartóból betétlapot adok, mintha valami robotpilóta dolgozna helyettem. Kitölti, ne aggódjak és jól vagyok-e. Összeszedem magam. Benézek a tükörbe, autók kerülnek ki azonnal. Mennek a dolgukra. Hol a gyerek? Hol az Anyuka? Átértek? Lábam még mindig a féken és az én autóm nem mozdult. A nyakamhoz kapok. Vér nincs. Minden rendben lesz.

Összeszedtem magam és kiszálltam a kocsiból.

Mozgok. Ez jó. Megnézem az autót. Drámai. A másikon mintha nem is lenne sérülés. Valami ezeréves akármi. Talán francia. Egy biztos. Fehér. Talán az adrenalin el visz a parkolóig. Sokkot kaptam. Épp a barátnőm hívott. Felvettem és letettem. A pacák  töltögette a papírt, rám csörgött, hogy meglegyen a mobilomban a száma. Megvan. Sosem fogom felhívni, de ott van. Törött a lökhárító és a hátsó ajtó. A fejem. Még mindig szédelgek és talán az adrenalin miatt működöm és nem esem itt azonnal össze. Kicsit szipogok. Nem záródik a hátsó ajtó. Így sehová sem mehetek. Már enni sem akarok. Ide. Ide kell ráírnia, hogy elismeri a felelősségét. Ez a harmadik ilyen sztorim. A robot mondja a tennivalókat. Szervizbe kell mennem. Innen öt perc. Aláírt kék-sárgám van. Minden rendben lesz.

Beülök az autóba, visszahívom a barátnőmet. Nem. Nem kell orvos. Dehogynem. Hallgassak rá. Mindjárt elintézi és várnom sem kell, csak legalább menjek be és lásson egy orvos. Azt sem tudom hová kell mennem. Majd mindjárt. Előbb a szerviz. Aztán jöhet a sebészet. Minden rendben lesz.

Az autószervizben ismernek. Engem is, az autómat is.  Leültem, letettem a papírjaimat és a kocsikulcsot az asztalra. Észre se vettem mikor mit vettek el tőlem. Ez gáz. Éreztem, kell az az orvos. Felhívtam a főnökömet. Nem érdekelte mi van az autóval, csak az, hogy én élek és hová jöjjön értem. Alig értettem. Hallottam a szavakat és úgy üvöltötte a fülembe az orvos szót, hogy azt meghallottam. Talán tizedikre. Nem emlékszem.

Ittam két pohár vizet, aláírtam a papírokat. Mindent kitöltöttek helyettem. Semmit sem kellett csinálnom, csak levegőt vennem. Beszorult a lapockám alá egy kis levegő. Fájt.

Bezárták a hátsó ajtót, többé ne nyissam ki. Rendben. Visszadobáltam a cuccokat a hátsó ülésről a csomagtérbe. Remekül kihalászom majd az ülés felől. Menni fog.

Nem szólt a rádió és írtam egy SMS-t Levinek. Hátha van pár perce. Jó lenne egy higgadt férfi, aki most átölelne és mondana valamit. Akármit.

Azonnal hívott. Mondtam, hogy megyek a rendelőbe. Nem akarta elhinni, hogy egyedül megyek. Megkérdezte hová megyek pontosan és szeretném-e, hogy utánam jöjjön. Hazavisz, ha szeretném. Segít. Minden rendben lesz. Megígértem, hogy felhívom, ha végeztem. És akkor is, ha nem tudnék hazamenni.

Bementem a rendelőbe. Fel a harmadikra, a sebészetre. Igen, be voltam kötve. Tudom menni. Lesétáltam a röntgenbe. Nem tudom hány felvétel készült. Rengeteg. Minden irányból. Legalábbis azt hittem. Már csak a leletre vártam, mikor kijött az orvos. Mi is történt velem? Autóbaleset? Na jöjjön vissza. Egyes csigolya fénykép nélkül sehová sem megy. Pánikban estem. Kellett némi pozitív energia. Még mindig szédültem.

Újra a vizsgálóba és megcsináltuk a fényképet az első csigolyámról. Vártam. Minden perc hosszú volt.

Törésem nincs. Agyrázkódás viszont van. Egyedül jöttem haza. Beszéltem Levivel. Aggódott értem. Pihennem kell, így fekszem. Fuccs a szüretnek. Legalábbis részemről.

Azt gondolom fontos vagyok neki. Aztán este betolt egy olyan mondatot, hogy majd megint érdekelni fog a társkeresősdi. Hát cseszd meg. Nem akar érdekelni. Szeretnék Rád figyelni. De nem tolom rád, ha nem kell. Simán randizom mással. Majd a jövő héten. Most csak pihenek.

Még este visszahívtam Anyubarátnőmet. Bakker. Autóbaleseted volt. Rosszul voltál. Miért nem hívtál mentőt? Hát... nem jutott eszembe.