Ez egyszerűen őrület.
Már kezdem megszokni, hogy Eiffel-tornyokat dobál az élet felém. Folyamatosan. Egy újság, egy hirdetés, egy tányér, egy gondolat és egyszerűen minden. Párizs. Mintha oda akarnának tolni az angyalok.
Hát nem érted?
És még több Eiffel-torony jön szembe velem. Vettem egy ágyneműt - a toronnyal. Kaptam egy kulcstartót - természetesen a torony az. Ott a torony a tányéron, amiből reggelizem. Szingli vagyok, így abból is vacsorázom.
Kezdem érteni. El kell mennem Párizsba. Jól van. És egyedül kell mennem? Párban? Barátnővel? Esetleg szeretővel? Hm?
Ahogy dobálja a tornyokat azt érzem, hogy lassan azonnal indulnom kell, vagy ellepnek az Eiffel-tornyok. Rendben. Én kezdtem. Legalább két éve egy tornyos képet hímzek. Egy éve nem nyúltam hozzá. Lehet, hogy csak be kell fejezzem. Ez az. Nincs itt utazás. Csak fel kell kerüljön a falra. Oda akar menni. Tavaszig ráérek.
Aztán itt vannak az én mentett orchideáim. Neveket is kaptak. Láng pedig ma szirmot bontott. Percről percre szebb a virága. Ma randim lesz. Holnap ugyanaz a férfi szeretne velem és nálam reggelizni. Az éjszakáról szó nincs. Láng (Blaze) meg virágzik.
Adok hozzá zenét. Lángolj!
(És ebben a pillanatban előkerül Szkájvóker Lajos, és rám ír. Szombaton sosem teszi. Angyalok. Na menjetek a fenébe. Ezt én nem hagyom)
