Nem tudom. Nem tudom megmondani mikor volt legutóbb olyan, hogy a hosszú hétvégét együtt töltsem - közös akaratból - egy fiatalemberrel. Olyan volt, hogy csak én akartam és egye fenyő menjünk, de ez most más.

Találtam egy szállodát (all inclusive) nagyon jó áron. Tetszett. A szálló is, a hely is és az ára is. Igen... ám, de nem volt szabad szobájuk erre a hétre. És Levi most szeretne velem menni. Most, ezen a hosszú hétvégén. Együtt. Úszunk majd és nevetünk. Sokat. És én alig várom. 

Másik szállást találtam. Találtunk. Küldözgettük a linkeket és mire az elsőhöz visszatértünk, azt már valaki lefoglalta. Így aztán hirtelen döntöttem és választottam egyet. Ez lesz az. Neki mind tetszett, ami nekem is. Próbáltam normál keretek közt tartani a költségvetést. Több-kevesebb sikerrel.

Szóval elutazunk. Három napra. És én boldog vagyok. Kimondhatatlanul. Szerelmes? Még nem hagyom. De túl egy olyan éjszakán, ahol mindkettőnknek igénye volt az érintésre és hajnalban összegabalyodtunk és délig igazából fel sem akartunk kelni... egyre nehezebb dolgom van. Őt ugyanis könnyű megszeretni. S legszívesebben, egyre inkább, hagynám is magam. Már csak kicsit félek az égési sebektől. Pedig... aki lángol, könnyen megég. De ronggyá égés nélkül... mit ér az egész? Igen. Mint a tűzmadár. El akarok égni és feltámadni azonnal, hogy újra eléghessek. A karjaiban.