Pénteken - végre egy hét után - visszakaptam az autómat. Mivel azt beszéltük meg, hogy Levi jön át, így tartottuk is magunkat a programhoz.
S mi volt a megbeszélt program? Pénteken meglátogat, mert napok óta nem látott és persze hiányzik nekem és biztos én is neki, szóval jön, együtt alszunk és reggel találkozunk Anyukájával meg a nővéréékkel a temetőben. Mert a temetőbe ki kell menni és menjünk együtt. Korábban még nem találkoztam a testvérével és annak férjével. Nincs is jobb hely erre - egy temetőnél, ugye? De hát az idő... mindenszentek napja volt.
Vártam, hogy jöjjön és tudtam, hogy hoz magával levest - egy biztos, mi éhen nem halunk, míg az Anyukája erre felügyel - így gyorsan összedobtam egy meggyes piskótát. Mire megjött és kicsit örültem neki - ő meg nekem - addigra remekül odasütöttem. Kissé kormos lett, na. Fekete. Valljuk be szépen, fekete. (Mellesleg elfogyott, szó se essék róla több)
És persze most csak az jut eszembe milyen jó együtt lenni és milyen sokat érintjük meg egymást. És igazából most is csak odabújnék.
Reggel relatív korán kellett (volna) kelni, de visszaaludtunk, így gyors kávé és süti és rohanás lett az indulásból. Lányos zavaromban izgulni is elfelejtettem, de nőnek lenni nem. Egyszerűen nem voltam hajlandó elindulni túracipőben. Zoknicsere és magassarkú, farmerkék Mustang. Ezerszer magabiztosabb vagyok egy ilyen cipőben.
Amilyen későn indultunk, olyan pontosan érkeztünk és parkoltunk le az út szélén.
Pont mögöttem álltak meg ők is. Bemutatkoztam és Levi csak meglepetten kérdezte:
- Ti még nem ismeritek egymást?
- Nem, ezért mutatkoztun be egymásnak - felelte a nővére azonnal és együtt nevettünk.
Megnéztük a sírokat, rendbeszedték, Levi mécseseket gyújtott és én a szépészetre figyeltem. Itt ez szebb, ott meg az. Nagyon jó hangulatban telt az idő és Levi Anyukája sem nagyon tűr ellentmondást. Kaptam egy csokor virágot, még egy kis maradék mécsest, hogy igenis látogassuk meg az én szeretteimet is, mivel ebben a sírkertben az enyémeket mind szétszórták. És egyébként is, menjünk haza ebédelni, mert főzött nekünk és nem azért főzött, hogy ne együnk. Punktum.
Így aztán sétáltunk egyet a szóróparcella felé, megpróbáltuk a sírfeliratok közül kikeresni az apai nagyapám nevét, de nem találtuk meg. Csak gyújtottunk pár mécsest és visszasétáltunk az autóhoz.
- Miatyánkot elmondtad?
- El én. Minden sírnál, ahol mécsest gyújtotunk - mosolyogtam Levire. Mondtam neki, hogy ezt mindig elmondom. A Dédi azért tanította meg nekem, hogy legyen valaki, aki imádkozik érette, ha már nem lesz. S én megígértem neki.
Imádom, hogy férfi. Gyorsan megnézte a térképen, hogy merre állunk és nem körbementünk ugyanazon a hosszú uton, ahogy jöttünk, hanem egy rövid kanyarral vissza az autóhoz. Egyszerűen szeretem. Számtalanszor megölelt és megpuszilt. Még akkor is, mikor ott voltak a rokonai körülöttünk. Velem volt. És sugárzik a boldogságtól.
Aztán átmentünk az erzsébeti temetőbe, megkerestük a keresztanyám sírját. Hát nem múlt el nyomtalanul, hogy annyiszor kivitt, de a dédi sírját nem találtam meg. Én már feladtam volna, de Levi nem. Igenis mentünk a temetőirodába és ott segítettek. Két éve lejárt a sír. Még nem dúlták fel, de kezdeni kell vele valamit. (Este írtam a húgomnak, közölte, hogy Anyámnak erre nincs pénze, pedig nem ezt kérdeztem. Csak azt, hogy mit szeretnének. Döbbenet. A húgomnak eszébe sem jut, 37 évesen, hogy esetleg neki is kellene mondani és esetleg anyagilag hozzájárulnia valahogy. Teljesen természetes, hogy oldjam meg én. Nagyszerű)
Tettünk virágot, gyújtottunk mécseseket. Együtt. Leírva hihetetlennek tűnik. Majd hazamentünk hozzá és áthozta az ebédet. Ettünk és lepihentünk. Este a lőrinci sírkertbe készültem, a Nagymamához.
Épp elszunyókáltunk, mikor furcsa zajra lettünk figyelmesek - hát Anyuka átcsattogott hozzánk. Csipás szemekkel ültem fel az ágyon - szerencsére ruhában, ezerrel bebugyolálva a derekam és melegítő párnával simogatva a hasam. Nagylány vagyok és Levi szeretgetése már csak ilyen. Én pedig a melegítőpárnával hatalmasat aludtam. Öt perc alatt kikérdezett a családomról, élnek-e még a szüleim, persze élnek és nyugtázta, hogy a szüleim a gyerekei lehetnének, olyan fiatalok. S mit csinál az Apukám?
- Az Apukám? Várja az unokákat.
Anyuka mosolyogva el és magunkra hagyott minket.
- Szóval az Apukád várja az unokákat... - nézett rám Levi.
- Igen - és jobb, ha tudod, tettem hozzá magamban.
Igen. Szeretnék gyereket. Mindig szerettem volna. De tartom magam ahhoz, hogy annak szülök, aki fel is neveli velem. Vagy? Vagy nem szülök.
Este kimentünk a lőrinci temetőbe. Már kevesen voltam és rengeteg mécses világított. Levi még sosem volt kinn ilyen későn és éppúgy lenyűgözve nézte a fényeket, mint én. Kis telefonos segítséggel megtaláltuk a Nagymama sírját is. Megtisztogattuk, friss virágot tettünk és mécseseket gyújtottunk. És persze ugyanúgy elmondtam a Miatyánkot, már sokadszorra.
Aztán a kijáratnál vettünk - a temetővursliban, amire nincs jobb szó, de gumicukor és bizony kakasnyalóka is kapható - kürtöskalácsot és egy szem gumicukrot. Utóbbit elnyammogtuk a kocsiig, a kürtös meg egyébként sem a kedvencem. Levi viszont nagyon édesszájú.
Az este pihenősen telt. Volt még palacsintánk és Levi kakaós-tejszínhabosat készített nekem. Én persze adtam rendes szendvicses vacsit is, de a palacsinta, hmmmm. Én nem tudtam, hogy így, ilyen kalóriaszegényen, de szeretem. Kakaóval és tejszínhabbal.
Ittunk egy vodka-dzsúzt, talán tévéztünk, egy biztos, éjszakára átköltöztünk a másik szobába. Azt mondja, hogy jobbnak érzi ott az energiákat. Nem tudom, de nagyon jót aludtunk. (A pikáns rész is megvolt, de az az én titkom. Jó volt. Nagyon jó. Jobban is tudtam aludni. )
Reggel Levi úgy ébredt, hogy hívjam már fel a dunaharaszti barátnőmet és menjünk már el gokartozni. Nagyon szeretne. De sajna ők nem értek rá, nekem a nagylányságom eldurvult, egyedül meg nem vicces körözgetni.
Néztünk egy kis autóversenyt, kicsit xboxoztunk, aztán átmentünk hozzá, én pihentem, ő valamit mókolt a kertben, aztán ebédeltünk és én aludtam egyet a karjaiban. Így van ez jól.
- Lassan megyek.
- Jól van. Akkor mész, amikor akarsz, akkor jössz és addig maradsz ameddig csak akarsz.
- Milyen jó dolgom van - öleltem meg még jobban és bújtam hozzá.
- Nem hiányzom senkinek - nézte az üres híváslistát a mobiljában.
- Nekem szoktál hiányozni - szaladt ki a számon és gyorsan hozzábújtam.
Csomagolt nekem teát, sós perecet, amit délután nekem vett és hazajöttem. Azóta csak hiányzik. Nagyon. Kedden találkozunk - színházba megyünk. Aztán együtt alszunk. Nálam. Itt szárad a zoknija, egy alsónadrág és egy pólója. Addig hevert a padlón, hogy a mosógépben végezte. Hát itt maradt. És én szeretem.
