És most veszek egy jó mély lélegzetet.
Lehet. De hogy jobban megéri az üresség, mint csalódni és megélni az érzelmeinket, na ezzel tudnék vitatkozni. Vajon kinek milyen az élete? Élhetnék majdnem negyvenévesen, teljesen magányosan, soha többet meg nem próbálva ezt a fájdalmas-élvezetes szerelmet. Egyre vaskosabb falakat húzva magam köré és lassan, sűrűn könnyezve ücsöröghetnék a magam érzelmi elefáncsottornyában. Ott. A tetején. Nem fájna igazából semmi. Körbevenném magam a hobbijaimmal, állatkáimmal és tulajdonképp boldognak is érezném magam.
Olvasgatom ezeket a társkeresős blogokat. Egyik nap az egyik azt írja, hogy a barátnője, mint a fadarab és utálja a szexet, úgy, ahogy van, most meg azt olvasom, hogy sokaknak jobban megéri az üresség, mint átélni az igazán erős szerelmet, vállalva a kockázatot, hogy akár csalódás is lehet belőle?
Érdekes. Ahogy ezt írom, még a kedvem is elment a vitától. A lány, aki nem szereti a szexet, minden bizonnyal nem ismeri a testét, nem tudja hogyan működik, nincsenek szavai, amikkel elmondhatná, hogyan kéne neki szexuális örömet szerezni.
Aztán eszembe jut, hogyan építené fel azt a bizonyos Maslow piramist? Mert nekem ott van az alapszinten a szexualitás. Az egy alapkő. Tudom. Fehérmájú fehérnép. Az. És ez így jó. (de még milyen jó!)
(És jól összekeveredett most a szex és a szerelem. Épp úgy, ahogyan bennem össze is szokott.)
