Tegnap este a filctyúkon érdekes képeket töltött fel egy helyi, magyar Anyuka.
- Nézd csak! Indiánok! - lelkesedett azonnal a barátném - Nem is láttál még ilyen show-t itt, igaz? Mi is már nagyon rég és most itt vannak, nem is olyan messze!
Így aztán reggel útra keltünk, hogy megnézzük a produkciót.
Autópályán mentünk a cél felé és hamar a kisvárosba értünk. Nagy, lapos, de kisváros. Olyan "porfészek" hangulata volt, de talán azért, mert a külvárosi részen maradtunk és nem keresgettük a belvárost. Csak az indiánokat akartuk látni.
A főút mellett hatalmas sátor hívogatta a közönséget, így hamar leparkoltunk. Bolhapiac és klasszikus, szabadtéri "ázsiacenter" fogadott minket.
Mindent lehetett kapni. Valóban mindent, de mi csak a bejáratot kerestük a sátorhoz. Átvágtunk a piacon, egy pub-nak öltöztetett csarnokon, ahol hosszú asztaloknál itta mindenki egykedvűen a sörét, s ekkor megláttuk a jegyeladó helyet.
- Ez az! Arra!
Nem volt hosszú sor, pillanatok alatt megkaptuk a karszalagjainkat. Láttuk az indiánművészek lakkocsijait (elkülönítve, kerítéssel) és a teljes sátrat, mint egy kehely ölelték körül az árusok, ahol nindent lehetett kapni, ami "indián". Épp olyan volt, mint itthon a vasárnapi búcsú. Ettünk fry bread-et (lángost, de nem nagyon értették miért nem öntjük nyakon sziruppal és miért sózzuk) és izzunk limonádét. Megnéztük az előadást és pár perc múlva azt vettük észre, a közönség együtt táncol a két indiánnal. Mindenközben körbejártuk a boltokat. Néha azt éreztem vennem kell egy fülbevalót, a másik percben tudtam, hogy nem. Aztán megint és megint nem. Aztán eszembe jutott, hogy annyi dolgom van, ez már tényleg nem kell. Pláne mivel a tollas füliket szeretem. Aztán megmagyaráztam magamnak, hogy egy rózsakvarc bigyót vehetnék, de rájöttem, hogy azt sem hordanám mindig. Pedig az ezomacák szerint nekem pont azt kellene éjjel-nappal és le sem vehetném.
Átmentünk egy lovas indiános bemutatóra is, de az a helyzet, kifejezetten unalmassá tette a sok beszéd. A lábam sosem látott kék színt öltött és egyre jobban aggódtam, hogy ebből mi lesz. Leültem, de úgy sem volt jó. A búcsú pedig pont olyan volt, mint nálunk bármelyik városban. Csak itt indiánokkal és nem karikás ostoros betyárral.
- Még van időnk elmenni aligátor-lesre, ha van kedved - szólt barátnőm hozzám, mikor látta, hogy mindenki lassan belefárad az indiános-búcsúba. - Ott mindig látunk egy-két aligátort!
A visszaúton mindenkinek volt valami baja, de abban a felnőttek egyetértettek, kell a Starbucks kávé. Az biztosan kell. Így megálltunk és intéztük.
Gyorsan átértünk az aligátorparkhoz, ahol az időjárás kedves volt hozzánk, nem beszélve arról, hogy nem kellett átverekedni magunkat különösebb embertömegen a sétányon. Egy épített sétány vezetett a mocsár fölé. Olyan, mint egy hosszú, fából készült híd, kilátóval a végén.
Láttunk teknősöket, madarakat, viszont aligátort egyet sem.
- De azért ez így is szép, ugye?
Igen. A spanyolmoha meszeszerű bájt ad a környéknek, Már tudom, hogy a mocsár rajzához az animációs filmekben, innen meríthettek inspirációt. S valahol itt laknak az aligátorok is, most viszont elbújtak.
A csapat estére elfáradt és most már mindenki készülődik a pihenéshez. Én, a lábamon két jegelő borogatással henyélek a nappaliban és írok. Holnapra össze kell szednem magam, megyünk hullámvasutazni.
