Jó. Szkájvóker Lajos megmondta. Megmondta előre. De azért én elmentem egy második randira.

Értem jött fodrászat után. Csinos voltam és azt hittem van még egy kis időm dolgozni. Gyorsan megírtam pár levelet az autóm hátsó ülésén, s közben érkezett meg. Nem parkolt le mellém, hanem keresztben állt az autóm előtt - totál útban mindenkinek. Jó, hogy nem jött senki, de akkor is.

Frissen mosott autó és a tükröt törölte át, míg várt rám. Igazán kedves voltam. Nem szóltam be, hogy nekem is megtörölgetheti, ha akarja. De mégis ki hord üvegtisztító folyadékot a kocsijában?

Átsiklottam felette, bár nem kellett volna. Könnyedén legyintettem a nagyon okos kis fejemnek. Mit is jelez ez? Önzőséget és figyelmetlenséget. Nem velem szemben. A világgal és a többi autóssal szemben. S ugyebár, ha a számára úgymond cseppet sem fontos emberekre így figyel, akkor rám mennyire fog? 

Gyorsan befejeztem a melómat, becsuktam a laptopot, bezártam az autómat és átültem hozzá. Kívül csillog, a tükör mégis foltos, pedig az imént csiszatolta csillogóra - vagy mégsem - és belül hatalmas kupi. Mert ugye csak tiszta autóval jövünk randizni és kinyitjuk a kocsiajtót. Persze szigorúan csak a harmadik randiig. Nos, én megvárom. Később is.

Nem akart dugóban pöfögni az autóval, így kinézett egy közeli cukrászdát. Ez tulajdonképpen cuki, de tényleg. Viszont nem tetszett neki, mikor odaértünk. csak benézett a főúton és csalódott volt. Nem látott asztalokat, csak pultot, így meg sem álltunk megnézni, hanem átmentünk a bevásárlóközpontba.

Hogyan parkolnak a férfiak? A bejárathoz a legközelebb. És még közelebb próbálnak menni. Eszükbe se jut megállni a parkoló másik oldalán, mert ott ezer hely van. Naná, hogy beszóltam, mikor meg akart állni a szélén, majd mindent megbántam, mikor beimádkozta magát (orral és harmadszorra) a dupla, bár kicsit közelebbi parkolóhelyre. Csalódás. Még én is jobban csinálom és igényes vagyok arra, hogy néz ki az az autó, ha ott hagyom. Biztos csak izgul. S én elengedtem a kétkedő gondolatokat.

Besétáltunk a központba és kiültünk a kávézó teraszára. Ittam limonádét, majd egy lattét. Ő is ivott velem, de jegeskávét választott. Energiabomba a cukormentes lónyálhoz. 

Beszélgettünk. Állj. Ő beszélt. Én hagytam. Fáradt voltam. Eleinte döcögősen indult, puffogott a cukrászda miatt. Mint egy durcás kisfiú, akinek beígérték a kisvonatot, aztán nem kapta meg és épp toporzékol.

Nem, ez nem volt szimpatikus, de megint legyintettem és ő nekifogott a beszélgetésnek. Megérintette a kezem. Kicsit meg is simogatta. A jobb kezem ujjperceit masszírozgatta. Meg akarta nézni a fülbevalómat. Közelhajolt. Megpuszilta a számat. Semmilyen. Se atomvillanás, se semmi. Sebaj. Még villanthat. De miért is legyintettem?

Két órát hallgattam. Igazából fel sem tűnt, hogy én milyen sokat vagyok csendben. Fáradt voltam, néha csak a hangjával barátkoztam, és olyan témákról beszélt, amik párkapcsolati szempontból teljesen érdektelenek. Mi meg ugye nem világmegváltási céllal találkoztunk. Csak figyeltem a testemet. A kézmasszázs igazából jól esett. És mihelyst visszahúzódtam, nem volt tolakodó. Átszaladt a gondolat a fejemen, talán mégis figyelmes. 

Visszamentünk az autójához. Fogta a kezem. Még mindig hülye járása van. És mintha lenne egy kis (?) Scheuermann-kór is. Púp a hátán. De lehet, hogy csak rossz a tartása. Én meg megint felmentettem. Kinyitotta a kocsiajtót, beültem, megpuszilt.

Maga nem szeret csókolózni?

Dehogynem. Mindenki szeret. Szerinte nem mindenki. De igen. Csak nem mindenkivel. Nem vitatkoztam.

Hangsúlyozom, hogy hozzám képest (is) pocsékul vezet. automatikusan benéztem az utcába. Ugyan nemkezdtem el fékezni a jobb egyben, de résen voltam.

Megint. Megállt a parkoló közepén. Elköszöntem és hazamentem. Lendületes sávváltás - részemről - és bye-bye.

Még haza sem értem, hívott. Vajon hazaértem? Nem. Tankolni mentem és beugrottam a tecsóba. Legyintettem. Milyen kedves, nem? Frászt. Ellenőrzés. Itt lett volna a lehetőség abbahagyni és elfutni.

Persze este rám írt és elővezette, hogy elvinne vacsorázni. Meghívót küldött - emailben. Nem volt benne helyszín... rákérdeztem. Úgy gondolta, hogy felmegyek hozzá. Na nem. Kedvesen visszautasítottam. Korai. 

Nyuszika!!! Ugye tudod, ha most korai, akkor sosem jön el az ideje? Ha vonzódnál, akkor majd' kicsattannál örömödben, hogy együtt vacsorőáztok! Ugye, hogy ugye?

De én csak legyintettem. Lehet, hogy csak lassan alakul. Remekül át tudom verni magam.

Aztán reggel tornán, miközben ezerrel izzadtam, jól kibeszéltük. És még vagy háromszor. És én megrágtam mégegyszer. Mindenkinek lehet pocsék napja. Hátha csak én láttam rosszul... Küldtem egy SMS-t.

Lenne kedve este autókázni egyet?

Úgy gondoltam én vezetek. Vezetés közben úgyis minden kiderül. Pláne a varázsúton, a 11-esen. Ott még a lelki gondok is elmúlnak. A Dunakanyar varázslatos energiája csak úgy dől befelé a kocsiba.

Szóval elmentem érte. Kicsit előbb érkeztem és megvártam a kocsiban. Nem akartam felmenni - na nem mintha hívott volna. Az utca elején parkoltam és csetelgettem Titivel, míg vártam. Húsz perc alatt összekapta magát és hívott, hogy menjek feljebb az utcán. Jó. Mentem. És ott állt az autója. Kiforduló kerekekkel - ferdén. Nem szép. Nem férfias.

Elindultunk. Elindultunk és beszélt. Néha megpróbáltam megszólalni. De az nem volt érdekes. Felhívta a figyelmem, hogy a szerelem, mint olyan, csak vegyületek játéka, semmi más. Remek. De én akkor is ezt kérem. Persze volt ő is szerelmes. Tizenhatévesen. És még csak Szentendrénél jártunk. Miért is nem fordultam vissza... Maradt volna ő a házasságában, csak a gyerek miatt, aki vér szerint nem is az övé, de jó az a házasság, csak kihűlt. Mert a házasság tulajdonképp egy gazdasági életközösség (is). Leányfalu. Nem fordultam meg. Jöjjön az a dunakanyari pozitív energia. A keze a combomhoz ért. Megijedtem. A frászt hozta rám. Megálltam Visegrádon és kiszálltunk. Megfogta a kezem és beszélt. Beszélt és beszélt. Mondtam, hogy fázom. Meg sem hallotta. Vacogott a fogam. Észre sem vette. Felemeltem a hangom. Fázom! Meghallotta. Visszamentünk és felvettem a mackófelsőmet. Már nem akart sétálni. Hisz' fázom. 

Vezettem. Megsimogatta a nyakam. Elhúzódtam. Újra és újra. Megmaszírozta a vállam. Hát tegye. Kell az izmaimnak a lazítás. És egyre inkább hűvös lettem. No meg csendes. Egyik sem tűnt fel neki. És menjünk Pesthidegkút felé. Mert arra öt kilométerrel rövidebb az út. Menjek le balra. Földút. Nem is. Murvás - gödrökkel. Bezzeg, ha ő vezetett volna, akkor nem tévesztette volna el az utcát, az biztos. És milyen kár, hogy a lakás nem volt olyan állapotban, hogy felhívjon egy limonádéra. Pedig minden van hozzá otthon. Még lime is. Nem zöld citrom, hanem lime. Késő volt és én közöltem, hogy éjfélre otthon leszek. Igen, azért parkolt így, mert nem gondolta, hogy ma már nem megy sehová. Ó dehogynem. De minek mentegetőzni? Még az is jobb, ha valaki belátja, hogy béna valamiben. Persze ő az nem lehet. 

Hazamentem és beájultam az ágyamba. Naná, hogy rám írt fél egykor, hogy hazaértem-e. Nem válaszoltam, csak aludtam reggelig és tudtam, hogy ez bizony felejtős. Ma reggel Szkájvóker Lajosnak csak ennyit írtam.

Lajos szerint a szeméből is látszott ez. De az csak egy retusált fénykép... nos én megtapasztaltam. Megpróbáltam este finoman megmondani Bleu-nek, hogy nem egymásnak vagyunk teremtve, belőlem árad a hideg és én nem ilyen vagyok... nem vette a lapot. Minden bizonnyal kénytelen leszek szép nagy kosarat fonni...

S még valami. Tizenöt évvel ezelőtt randiztam egy hasonló fazonnal. Ugyanez az agykapacitás, ugyanilyen hozzáállással, ugyanabból a faluból. Nem lennék meglepve, ha rokonok lennének. Csak a vezetéknevére nem emlékszem... Kicsi ez a falu, na. Kaptam egy figyelmeztetést, hogy van nagyon önző, diplomás is. Mindenre van az angyaloknak készletük. Már le kéne hívnom egy jót. Igyekszem. Ez pedig felejtős. C'est la vie.