Ma reggelre Huncutkát szinte kelteni kellett. Végre nem arra ébredtünk, hogy köhög, hanem kuncogtunk magunkban -
horkol. Úgy örültem ennek a hangnak, hogy csak ciccegtem egyet, erre kicsit megébredt és édesdeden aludt tovább. Határozottan jobban van. Egyre jobban.
Hétkor elkezdett üvölteni a telefon. De úgy, hogy még a szomszéd szobait is hallottuk. Felvettem és letettem azonnal. Mintegy húsz másodperc múlva újra. Ugyanúgy. Felvettem és belehallgattam. Zene. Odavágtam. Fenébe.
Gyors öltözés, nekem hosszú farmerruha, alá diszkréten egy rövid cicanadrág és tornacipő. És persze nyakék. Meg a barátságkarkötő, amit tegnap Huncutkától kaptam. Teljesen egyformák.
Lementük reggelizni. Botrányos. A sajt és a paradicsom viszont jó. A vaj a ruhámon landolt. A tojással együtt. A tegnapi kenyérről, amit ma is megkaptunk, nem szeretnék beszélni. Nem, nem nagyon tudtam csevegni kávé előtt. Belga útitársaink mellé ültünk, kik elpanaszolták minő botrány a szálloda étterme.
- Nem, nem akarom látni. Addig vagyok boldog! - és oda se néztem a szutykos kenyérkosárra.
- De a pult! És mögötte! - hecceltek tovább és röhögtek.
- Nem! Nem!
Mindig van desszert. Ha szálodában reggelizem, akkor van. Mini nutella, sajtos-lekváros toast, valami. Találtam mogyorókrémet. Nem jött be. Kicsit húztam az orrom, aztán megettem még néhány olajbogyót, majd befejeztem a reggelizést.
Együtt jöttünk fel a szobába, még pár perc pingvinezés és indultunk.
A busz már várt ránk és azonnal megindultunk felfedezni Kappadókiát. Hozzáteszem az utunk rendkívül olcsó túrán vagyunk. Az is csoda, ha kijön belőle a benzin, 1100 km-rt autózunk.
Szóval először megálltunk a Fantasy-völgynél. Éppolyan, mint a cseppkőbarlangban. Nekem mondják, hogy ez AZ, de én nem nagyon látom AZT. Volt teve - azt láttam. Volt hal - azt hiszem láttam. Volt Szűz Mária - hát lehet, hogy szűz, meg Mária is, de én nem láttam...
Aztán megnéztünk egy sziklatemplomot, összekukáztunk két kutyát, akik hamar megtanulták, ha dobbantok, akkor csitu van. Egyébként csíptek és próbálgatták a határokat. Tőlem olyan határozott határt kaptak, hogy nem volt kérdés. Zaferya felmászott a templomba, mi a másik oldalról sétáltunk így remek kép készülhetett. Majd mi is felértünk, Zaferya meg leszaladt, hogy engem is lefotózzon. Mert a filctyúk kép az fontos. Nagyon fontos.
Aztán jött a Szerelem-völgy. Ezt legalább értettem. Kukik és fütyik. Jó sok. Punci nem volt. Ja de. Mi ott voltunk. Teljes a szerelem. Kicsit nézelődtünk, bementünk az aktuális shopba. Huncutka fülbevalót próbált, majd végül mégsem tetszett, így otthagytuk és sietve szálltunk vissza a buszba.
Alig, hogy elhagytuk a szerelemvölgyet,
- Jaj! A fülbevalóm! - nézett hátra ránk a buszban és hiányzott a bal füléből az ékszer.
- Vissza tudunk menni? Kérdezzük meg! Ez arany... - néztem Zaferyára, aki felpattant és a buszvezetőhöz sietett.
A busz megfordult a főúton és visszakanyarodtunk a kukikhoz. Vagyis a bolthoz.
- Mész vagy menjek vele? - kérdeztem Zaferyat.
- Megyek! - pattant fel és lekísérte teljesen bepánikolt Huncutkát.
Pár perc múlva láttam, ahogy vihogva közelítenek. Éreztem, hogy minden rendben van.
- Megvan? - kérdeztem.
- Meg! - hahotázott Huncutka.
- Pláne, hogy el sem veszett... - vetette oda nevetve Zaferya - majd elmeséljük.
- Mi van? Mi történt? Nem értem! - mert nekem mindent tudni kell, azonnal.
Huncutka elmagyarázta. Kivette a fülbevalóját, mikor próbált, és úgy emlékezett, hogy letette a pultra. Most, hogy berohantak a boltba, nem találták a pulton és megmutatták a boltosnak, milyet keresnek, ki mosolyogva csak ennyit szólt:
- De hát a jobb füledben ebből kettő van!
Szóval Huncutka nem a pultra tette le, hanem áttette a másik fülébe. De mi ezt a buszon nem láttuk, csak azt, hogy hiányzik. Így veszhetett el, ami sosem veszett el, s mégis előkerült.
A nap során elvittek minket egy kerámiaműhelybe, ahol lehetett (volna) vásárolni, de nem mi voltunk a vevőik, majd egy kőcsiszolóba is. Huncutka vett egy onix elefántot. Azt hiszem ezzel ő lett a nap vásárlója.
Kora délután visszaértünk és se nekem, se Zaferyának nem akaródzott ebben az antiwellness hotelben héderelni. Kihagytuk a csoportos ebédet és tényleg kívántam valami jó kaját, s cseppet sem bíztam abban, hogy ez a szállóban elérhető lesz. Huncutka lepihent, volt izgalma bőven, kezébe nyomtam a tabletet, hogy írjon a lányainak, mi meg bementünk a faluba és kerestünk egy éttermet.
- Mit szeretnél enni? - kérdezett Zaferya.
- Iskender Kebab-ot. Naná. - az a kedvencem, vágtam rá azonnal, ahogy megláttam az étlapon.
- Ayran?
- Természetesen! - imádom ezt a könnyű, sós joghurtitalt. Lényegében vizezett joghurt és só. Nem bonyolult, de melegben a legjobb.
Hoztak nekem csapolt ayrant és hamarosan az iskender is megérkezett - bárányhúsból. Nem szeretem a bárányt. Ez viszont olyan finom volt, hogy az utolsó falatig elpusztítottam az összes husit - salátával és friss, ropogós pitával. Közben gyorsan küldtem pár fotót Huncutka lányainak a mobilomról, hamár találtam egy kis ingyenwifit és időt is. Huncutka nagyon meglepődött. A lányáról nem is beszélve, mert a tableten is én voltam bejelentkezve, de Huncutka kopácsolt. Szeretne egy tabletet. Azt hiszem, "a vidd innen ezt a sz@rt-tól" eljutni a nekem is kell egy tabletig - igazi sikertörténet.
Megvacsoráztunk, majd bejártuk a maradék utcákat a faluban. Betértünk egy ósdi szőnyegboltba és ott volt a múlt. Azt hiszem tényleg az ükapja árukészletét próbálja kiárulni, csak tett a fiókba egy kis ledvilágítást. Mintha egy mesebeli ékszerdobozba bújtunk volna egy pillanatra. A szagok, a tárgyak, a hangulat, mintha a középkori sziklaváros egyik boltja lett volna. Ámultunk az apróságokon, de nem vettünk semmit. Így egyben mesés. De egy darab? Csak hiányozna az egészből.
Egy óra alatt körbejártuk és elindultunk visszafelé.
- Nézd csak, az ott Huncutka!
Elunta magát és bátran kijött sétálni, hátha összefut velünk. Így történt és ennek örömére beültünk a sarki cukrászdába. Az emeleti kilátó zárva volt, így a teraszon foglaltunk helyet. Fotók. Innen - onnan. Majd kihozták a fagyimat is. Persze, csináljunk képet a mobilommal is. És ekkor, mint a zsíros kenyér, pofára esett a telefon. A kijelzője millió darabra tört. Talán, ha lefóliáztatjuk, akkor kihúzza, míg veszek egy másikat. Kezd vonzó lenni a főnököm levetett ájfónja, Két kilót ugyanis biztosan nem adok egy telefonért. És ha ájfón, akkor is kell mellé mégegy. Lenovót szeretnék. hasonló, kétkártyást. Fenébe. Vihogtam. Mást nem tehetek.
Visszaérve a szállodába lekísértük Huncutkát vacsorázni. Én megint belekóstoltam - és éjjelre megint kijött belőlem, nemrég jöttem vissza a mosdóból. Minek kellett nekem... hagyjuk.
Zaferya egész nap azon munkálkodott, hogy este ne a szállodában üljünk, hanem elmenjünk egy igazi, jó kis török estre. Ajánlottak itt - 30 EUR per fő - de valahogy Zaferya utánanézett és laza duplája a szokásosnak. Így aztán az ismerőse küldött értünk valakit és lebeszélte, hol töltjük az estét.
Nem tévedett. Komolyan. Jóképű (!) török - meseszép VW Jettával. Pont olyan, mint Huncutka autója volt a baleset előtt, de ez fehér. Romantikus lelkem visítaná, ez az! A herceg a fehér lovon. Segített kiszállni - magassarkú szandálomban - az autóból - elköszöntünk és elviharzott. De szép volt!
Felültettek minket a kakasülőre - szerintem a legjobb helyre. Megkezdődött a show. Jöttek a dervisek, volt tradicionális tánc, forgós és hastánc. Utóbbiból hétfátyoltánc és dobszóló is. Voltak darbukások, s nekem csak a tanárnénink mondata zúgott a dobszóra:
- Ha a hastáncos nem tud táncolni a dobos zenéjére, akkor nem a táncossal van a baj. Csak dobost kell cserélni.
Jöhetne már egy dobos, kinek szívesen táncolnék.
Három órás volt a műsor. Közben iszogattunk, gyümölcsöt és mogyorót rágcsáltunk, néha felállítottak minket táncikálni, s egyetlen percig sem unatkoztunk, majd a műsor végén - diszkó!
Be a tánctérre és egyszer csak felcsendült az "I will survive". Azaz. Túlélem én! Tombolta végig az egészet Huncutka, s közben csak fotóztam.
Hamar megjött értünk a taxi. Így volt leszervezve, hogy hazavisznek. Beszálltunk, s míg Zaferya a török sofőrünkkel beszélgetett, én Huncutkát kérdeztem a hátsó ülésen:
- Tudod mit jelent az I will survive, amire tomboltál?
- Nem én - kuncogott boldogan.
- Azt, hogy "Túlélem én". Te kis túlélő - nevettem rá - készült vagy ezer bulifotó. Ha épp rossz kedved lesz, majd mutogatom, hogy te bizony túléled!
Boldog voltam. Azt hiszem örömöt szereztünk neki. Igazit.
