Késő van és én köhögök. Kicsit Huncutka is, de már jobban van. Kértem, hogy sorolja fel mi mindenről is kellene írni ma.
- Pocoltunk, hullám, nem volt víz és kirándulás Alanyába.
Pocoltunk. Lezserül feküdtünk a tengerparton. Én megpróbáltam barnább lenni, Huncutka lényegében már fekete. Szokás szerint a betonon napoztam és mosta a bőrömet a tenger. Úgy mosta, hogy azt hiszem kimosta. Méteres hullámok jöttek, s mire másodszor mentünk pancsolni, kikerült a piros zászló.
- Huncutka, mit jelent a piros zászló?
- Ne menj be a tengerbe.
- Nem!!! - kiabáltam hangosan, mert alig hallottam a víz morajától - Hullám!
És vigyorogva ültem vissza a betonra, jól kitámasztva magam. Nem jól. Úgy sodort el a következő hullám, hogy teljes testtel csúsztam a következő gödörbe. Nem adtam fel. Kitámaszt és vár. Jön a hullám és kikapcsolódik a melltartó. Hullám. Csúszok s közben próbálom összeilleszteni az atombiztos műanyag csatot. Ezek a fürdőruhák tényleg biztonságosak. Csak egyféleképp lehet pontosan összeilleszteni. Ha nem sikerül, szétcsúszik. Rosszabb esetben törik és akkor vagyok csak igazán nagy bajban. Nem tört. Kábé öt hullám és némi horzsolás árán - bekapcsoltam, majd elégedetten vártam a következő hullámot. Huncutka is mellém ült, s én, mint aki magnószalagot nyelt, csak ezt mondogattam:
- Kapaszkodj!
Egy kézzel nagyon vagány. Tényleg. Nekem két kézzel se volt könnyű. Pár hullám után úgy döntöttünk felállunk és szembenézünk a hullámzással. Ez se könnyed mutatvány, de megoldottuk és az utolsó pillanatban Huncutka mind a negyvenkét kilója a lábujjamon landolt. Két ujjamon - a műanyag cipő. Percekig nevettem a sajgó lábamon és azon, ahogy belenyomódott a gumicipő talpának mintázata.
- Huncutka, tényleg sok ez a negyvenkét kiló. Holnaptól csak harmincnyolcat mondunk.
Napoztunk. Huncutka eléggé megelégelte, hogy 30-as faktorral szeretnék csokibarna lenni és bekent 10-essel. Látványosan gyorsabban kezdtem barnára sülni.
Hirtelen üzenet jött Zaferyatól. Nincs víz az apartmanban. Lassan a parton se lesz, így próbáljunk zuhanyozni mielőbb a parton. Ennek örömére visszamentünk a tengerhez és én alig bírtam elszakadni. Valami ilyesmit érezhetett Huncutka is.
- Nem kell mennünk Alanyába, te már úgyis láttad és látom, nem akarsz.
- Dehogynem - néztem rá meleg, barna szemeimmel - bemegyünk.
Még két hullám és még egy és mindjárt, na még egy. Aztán Huncutka segítségével csak elindultunk és gyorsan lezuhanyoztunk a parton. Épp száradtunk és én gyűjtöttem szálanként a napsugarakat, mikor Zaferya megint írt.
- Vaklárma volt, újra van víz, minden rendben!
Egyszerre nevettünk fel az üzeneten és láttam magam előtt, mikor az imént Huncutka az utolsó cseppeket könyörögte ki a zuhanyrózsából.
Feljöttünk, átöltöztünk. Én kétszer is. Pörgős ruhában akartam menni. Ha pörgős ruha, akkor még szinte kislány vagyok. Úgy is pörögtem körbe a nappali közepén.
- Várj, nem pörög szépen. Itt megakad. Mindjárt megigazítom. Na most! - tett rendbe Zaferya.
S csak pörögtem, mint a kiskirálylány. Vagy tündér. Vagy valami ilyesmi.
Busszal mentünk be Alanyába. Kis magán busz. A két talpammal és a két kezemmel egyszerre próbáltam mindenbe kapaszkodni, hogy ne essek ki az ülésből. Megpróbáltam fotót csinálni - az maga volt az akrobatika.
Mikor megérkeztünk a lábujjaim megkönnyebbülve engedték el a mozgó padlót és érintette talpam a szilárd talajt. Egy étterem felé siettünk. Helyi, kis utcában van, helyiek látogatják. Ramadán van, s az étterem zárva.
Jobb ötlet híján és nem is voltunk olyan nagyon éhesek, lementünk a kikötőbe. Még világos volt. Fotózkodtunk - naná - és szinte céltalanul sétálgattunk. Na jó. Cél a Vörös-torony. Szinte egy Alanyával. Minden képen rajta van.
Ott a Vörös-toronynál, megláttunk egy parti éttermet. Hívogatott.
- Nem tudom milyen áraik vannak, nézzük meg előbb - mondta Zaferya.
- Szerintem menjünk. Én fizetek. - és bíztam benne, hogy most nem a Gundel árain fogunk Hecket enni, hanem tényleg kapok tintahalat. Friss tengeri herkentyűt.
Megnéztük az étlapot, aztán bementünk. Minden asztal a parti sávban "reserved". Húztam a számat. Mutatott az asztalhoz kísérő egy asztalt - nem tetszett. A parton akartam ülni. Volt egy virágszirmokkal borított asztal is. De "reserved". Foglalt. Hezitáltam és tulajdonképp egyetlen szó nélkül hisztiztem.
Majd előkerült valami főpincér, vagy a tulajdonos és hirtelen lett asztalunk. Kilátással a tengerre, a kikötőre, a Vörös-toronyra, a hajógyárra.
- Jól van. Hisztiztem. - mondtam a csajoknak.
- Jól csináltad. Így kell ezt! - helyeseltek.
Mélyhűtött tintahalkarika volt. Azt én nem kértem. Mini fejeslábast szerettem volna. Az nem volt, így shrimpet választottam. Amolyan lecsós zöldségben úsztak az apró rákok. Isteni volt. Tényleg. Zaferya kért tintahalat és abból is ettem, de nem olyan, mint Horvátországban. Na pont ezért ízlett jobban Huncutkának.
Vacsora után süti, ami igazából jobban nézett ki, mint amilyen az íze volt. A szülinapi tortám idén sokkal jobb volt, mint ez a kis piros.
Teát is ittunk, meg rengeteg vizet, közben pedig eldörrent az ágyú és a müezin is elhadarta, itt az idő, lehet falatozni. Már aki böjtöl és tartja a ramadánt. Az egyik asztalnál a müezinnel egyszerre kezdték betermelni a levest. Kemény meló ekkora melegben ramadánozni.
Fizettünk és lassan indultunk hazafelé. A bazáron át vezetett az utunk, ahol lépten nyomon megállítottak. Az utolsó boltban pedig ráakadtam egy teljesen ezüst csörgőkendőre. Ez az. Ezzel fogok vasárnap táncolni. Gyönyörű hangja van. Bár kelleni fog néhány biztosító tű, hogy rögzítsem, olyan nehéz az érméktől.
A busz visszafelé kegyes volt hozzánk és megbeszéltük a holnapi programot. Szépségszalonba megyünk. Hammam és minden, mi szem-szájnak ingere. Eszembe jutott Kozmika, ahogy nevet rajtam. Az intimgyanta tabu. Mi pedig most ezt szépen megbeszéltük a buszon. A budapesti hetesen nem tennénk. Azért vannak határok...
