És itt a vége.
Huncutkát épp most küldtem el vécésszelfit gyártani. Ülünk a loungeban és várjuk a repülőt. Pont van idő egy kis írásra, s ez a vécé igazán alkalmas a szelfizésre, olyan csodálatos. Persze. Szürke. Elegáns és nagyon dekoratív megvilágítással a tükör mögött. A zuhanyzó? (Mert az is van, természetesen) bármelyik szállodában megállná a helyét.
Szóval reggel korán keltünk. Kicsit még pakolásztam, fehér ruhát öltöttem, hogy sokkal jobban vakítson a barnaságomon és teltek a percek. Mintha mindegyik külön másodperc lett volna. Zaferyáék még aludtak, éjjel kettőig nevetgéltek Abduval. Szeretem látni, hogy ennyire szeretik egymást. Jó látni, hogy ez a férfi valóban, szívből szereti a barátnőmet.
- Reggelizünk? - kérdezte Huncutka.
Igazán hozzászoktunk a fejedelmi és közös reggelizéshez. Valahogy más lesz otthon. Egyedül nem olyan. Akkor sem, ha minden mást meg tudok tenni egyedül is. A közös evés valahogy más. Még az ízek is kifinomultabbak és automatikusan lassabban, egészségesebben eszik az ember. Egyedül nem eszik. Csak bekap pár falatot. Ennyi.
Csendben eszegettünk kis sajtot és vajas kenyeret, Huncutka csinált kávét. Nekem is. Csináltunk pár utolsó fotót, persze feltöltöttem a filctyúkra. Azóta csak kapjuk a lájkokat. Mi tagadás, szépre sültünk.
Már épp indulnunk kellett volna, mikor észrevettem, hogy fekete a talpam. Gyorsan megmostam és mire kijöttem, Zaferyával futottam össze.
- Csak nem akartatok úgy elmenni, hogy nem ébresztetek fel? Elaludtunk, bocsánat - nézett rám melegen.
- Nem akartalak mindenáron felkelteni.
Abdu is felébredt és gyorsan megzuhanyzott.
- Várjátok meg őt is, mindjárt készen van.
Ölelkezős búcsú. Könnyek nincsenek, nem bánkódunk, csak örülünk az együtt töltött időnek. Visszavárnak. S én nagyon szeretném, ha Abdu is végre eljutna Zaferyával Magyarországra. A barátnőmmel másfél hét múlva találkozom. Így, hogy Magyarországra dolgozik, kicsit könnyebb.
Lementünk a transzferbuszhoz és az árnyékban vártunk. Ősszel megy a Bergendy zenekar Alanyába és jövőre világkiállítás lesz, amit érdemes megnézni. Na nem azt, hogy a magyaroknak az idei sámándob után mivel sikerül leégni, hanem mondjuk a többiek mivel rukkolnak elő.
Hamar jött a busz. De ilyenkor, a búcsúzáskor, mégis másképp telnek a percek. Megöleltük mégegyszer egymást és felszálltunk. Mire elhelyezkedtünk, a busz már el is indult. Esélyem sem volt zsebkendővel integetni. Nem mintha lenne zsebkendőm. Bár Huncutka mintegy ötszázat vett a nyaralás alatt és még én is kaptam egy csomaggal, hogy takarékoskodjak vele, de az a kézipoggyász alján lapult.
Go to gate. Otthonról fejezem be ezt a posztot. (Isztambul)
Hamar a reptérre értünk, s közben egy izraeli nővel beszélgettem. Ő a lakását jött eladni Alanyába, de a vevő az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hát megadtam neki Zaferya számát. Ha már ingatlanozni kezdett a barátnőm. Hátha. Csevegtünk, s így nagyon hamar eltelt az idő.
Nem volt hosszú sor a check in pultnál, mégis valahogy lassan ment.
- Murphy. - mondta egykedvűen Huncutka, utalva a másik sorra, ami sokkal gyorsabban haladt.
Megkaptunk a boarding kártyáinkat és átmentünk a biztonsági kapun. Még sosem bontották ki a csomagomat korábban, most megállat a szalag és kinyitották mindkettőnkét.
Huncutkától elvették a dezodort, amit Kappadókiában vettünk, tőlem pedig a rendkívül veszélyes (!) női Axe dezodoromat és a Scholl lábspray-met. Szinte látom magunkat, ahogy bukdácsolunk át a szörnyen veszélyes izzadásgátlóinkkal. Nem is egészséges az izzadást gátolni. Igaz, így nem törné fel a szandál a lábamat, de sebaj. Kukába ment az egész. De előtte alá kellett írnom valami listát. Gondolom itt gyűjtik kik próbáltak már dezodorálva bejutni. Huncutka lemaradt a listáról, legközelebb őt írjuk fel.
Késett a gép és pont a váró ablaka előtt parkolt a landolás után. Hatalmas. Kicsit nézegettük, készítettem pár fotót és megbeszéltük milyen jó volt ez a nyaralás. Mert jó volt. Rengeteget nevettünk és fel sem tűnt az a félóra, amit a gépre várakozva töltöttünk.
- Ez csak egy rövid repülés lesz, tudod. Épp csak egy óra.
S tényleg. Mintegy 600 km - alig 60 perc alatt. Percenként tíz kilométer.
- Nyuszo. Neked kell. Egy tetoválás - és tudtam, hogy a szememre gondol. Így, szempilla nélkül, nincs kerete a szememnek. Csak úgy van.
- Jó. - mondtam a legnagyobb természetességgel. Egyszerűen nem mondok nemet neki, pedig rettegek a fájdalomtól. - Jó, de ott leszel velem és hallgatod, ahogy vinnyogok.
- Csak pisilni hadd menjek el, aztán azt csinálsz, amit akarok!
Könnyeztem a nevetéstől és egyszerre hüppögtem, oké. Azt akarta mondani nekem, hogy azt csinálsz, amit akarsz, de ebből akarok lett. Ahogy kimondta, úgy kezdett el nevetni ő is. S a gép lassan megállt a parkolóhelyen.
Volt időnk kolbászolni. Átkirándultunk a reptér másik oldalára. Mekkora? Hát... több Ferigyet elnyelne az a komplexum. A nemzetközi terminálon kinyílt egy új világ. Ezer bolt. És mind csillog.
Sétálgattunk a duty free-ben, de nem akartam venni semmit. Se szuvenírt, igazából semmit. Aztán Huncutka meglátta a Haribo pultot.
- Csináljunk a lányoknak! - mármint a lányainak, Haribo-mixet.
- Jó. - és a kezembe vettem két papírzacskót.
- Imádják! Tegyél ebből - kezdte és ismételte még néhányszor - szívecskét négyet, krokodilt, kígyót. Mégegyet.
Szép, súlyos zacskók lettek, s nekünk már csak eurónk volt. Ki sem merem mondani mennyibe került ez az édesség, de ebben a percben egyikőnket sem érdekelte. Sok. Az eladó kérte, hogy tegyünk bele még pár szálat és akkor kerek lesz a végösszeg. Nem kellett kétszer mondani, került bele pár szál csíkos édesség. Majd az eladó lezárta a mérést és önmaga tett hozzá - véleményem szerint még vagy 20 dekát és csak nekünk néhány csokibonbont. Nem szeretem a tejcsokit. De ez a gomba alakú, kívülről fehér roppanós cukor, belül olvadós csokoládé... egy orális orgazmus, na. Még most is csorog a nyálam, ha rá gondolok.
- Ilyen nálunk nincs! - mondta nevetve Huncutka és örült az ajándékoknak, amik a tasakokba kerültek.
Kóricáltunk és megláttam a Victoria's Secret boltot.
- Van innen egy hálóingem! Nagyon szeretem, a barátnőmtől kaptam! - mondtam Huncutkának és ezzel a lendülettel be is mentünk.
Ott volt. Valami. Csillogott. Kinyitottam és benne egy hálózati USB töltő. Nem, mintha nekem ne lenne, de ez... csillogott. Mondtam már, hogy flitteres volt és csillogott? Benne az ár: 26 EUR. A piros. Kinyitottam még egyet. Lila-fekete. 42 EUR. Megkérdeztem mi a különbség. Semmi. 42 EUR. Mindkettő.
Csillogott. De 42 eurót nem akartam érte adni.
- Melyiket szeretnéd? - kérdezte tőlem az eladó. - Melyik tetszik?
- A lila-fekete, de negyvenkét eurót nem adok érte.
- Huszonhat euróért a tied.
Felcsillant a szemem és még mindig csillogott a fénye szememben.
- Figyelj csak, úgyis tartozom neked, mi lenne, ha ezt én venném meg neked? - bólogatott igenlően Huncutka.
- Jó, megveheted, de akkor innentől kezdve nem tartozol semmivel és kész.
Tökéletes megoldás. Abbahagyta a tartozom neked ezzel-azzal játékot és én kaptam "cserébe" - frászt, ajándékba - valamit. Csillog. És akármilyen is a pénzügyi háttere, ezt Huncutkától kaptam és mindig ő fog eszembe jutni.
Rózsaszín zacskóba került, kis selyempapírral és némi parfümszórással. Imádom az ilyet. Nagyon csajos.
Még egy kicsit nézelődtünk, aztán lementünk a VIP váróba. Én blogot írtam - jó, néhány melós levelet és egy-két társkeriset is -, Huncutka a blogot és könyvet olvasott. Eszegettünk, iszogattunk, és rettentően fáztam. A légkondi olyan erősen fújta a levegőt, hogy Huncutka mackófelsőt, én pedig egy törülközőt tekertem magam köré.
Go to gate, de nagyon. Last call lett belőle, mire a kapuhoz közeledtünk.
- Várj Nyuszi, nézd! - mutatott szemfüles Huncutka a táblára.
- Tényleg. De ügyes vagy! Arra megyünk!
Mentünk. Elég feszített tempóban. Még a mozgó járdán is. A táblán, a villogó zöld felirat (Go to gate), narancsba váltott. Boarding time.
Sebaj. Sorban állni nem szeretek. Pláne nem feleslegesen. Siettünk. S mikor megláttam a kaput a lámpa ismét váltott. Ezúttal pirosan villogott.
- Huncutkám megint teljesítettük a célt. Last call-ra itt vagyunk. Bár ezt még lehet fokozni azzal, hogy a nevünktől zeng a komplett reptér, de így sem rossz.
Az utolsó busszal vittek minket a repülőhöz, s mivel valaki még a last call utolsó pillanatát is kivárta, így volt időnk bámészkodni a buszból, ahogy egy gépet beparkoltatnak a folyosóhoz és ez utóbbi szépen rásimul a repülő testére, majd elkezdik kiszedni a csomagokat, a "cargót", a "cateringet" és készítik fel a következő útra. Talán 10-15 percet várakoztunk, mire elindult a busz. Kerestük a helyünket és a gép hátsó részében találtuk. Egy aprócska, ősz bácsi állt az ülések mellett. Huncutka F, Nyuszó E és övé a D ülés.
- Feltehetem a csomagjaikat?
Megköszöntem és meg is emeltem, hogy könnyebb legyen feltenni. Világlátott emberke volt és egész úton szórakoztatott. Nem nagyon kellett megszólalnom. Csak néha egy keveset. Szórakoztatással, már megint evéssel, úgy elrepült a két óra, hogy csak azt vettem észre süllyedünk. Mindjárt Budapest.
Ültünk a helyünkön, de útitársunk már felállt és a csomagokkal bíbelődött. Levette az én piros táskámat is és már nyúltam a laptopért, mikor megkérdezett.
- Megengedi, hogy levegyem?
Hát persze. Nagyon nehéz elfogadni a segítséget. Úgy nézett rám a bácsi, hogy hagyjam már, hogy férfi legyen és viselkedjek már nőként. Kicsit talán elpirultam. És nem a férfit láttam benne.
- Megvárják míg kiürül a gép vagy jönnek utánam Hölgyeim? - kérdezte.
Elköszöntünk. Nem akartam a tömegben húzni-vonni Huncutkát és egyébként is. Na azt aztán végképp nem akartam, hogy miután hagytam férfinak lenni, ezt közeledésnek vegye.
- Ne feledje! Nevessen sokat! És sétáljon! És az ölelkezés fontos! - köszönt el Huncutkától.
Kettesben maradtam Huncutkával. Lassan jöttek a bőröndök és épp egymás után voltak a mieink. Micsoda különleges szerencse!
Elindultunk a zöld folyosón, és pár lépés múlva már a váróban voltunk.
- Nézz körül van-e ismerős! - vicceltem, de csak a másodperc töredékéig.
Ott állt. Rezzenéstelen arccal és kézzel írott "Huncutka" táblával. Ahogy közelítettünk felé úgy olvadt le álarca és kezdett nevetni. Huncutka végtelenül boldog volt. Az egész testében ugrált az öröm.
Elvittek az autómért, gyorsan átvettem és még percekig sztorizgattunk a parkolóban, majd lezártam a csevejt azzal, hogy holnap úgyis felugrok a képekért.
Végül megöleltük egymást Huncutkával és kicsit kicsordult a könnyem. A barátja mondott valamit, a jó barátságunkról és hallottam ugyan a bársonyos hangját, mint egy romantikus filmben a narrátort, de mi csak maradtunk a celluloidban...
