Múlt hét szombaton kezdődött. A kocsival intéztem épp a hastáncgála ügyeket, mikor megszólalt ez a dal.
És persze nekem van mire emlékeznem Sopronban, de ettől függetlenül lehet olyat csinálni, hogy egy ilyen számra el sem indulunk? Biztos lehet, de én jegyet vettem - szombatra. Eredetileg Huncutka lányával mentem volna, de aztán nem így alakult.
Már a jegy megvételekor jól voltam. Tudtam, hogy ott leszek. Lesz Wellhello, meg Ákos meg John Newman, meg Ocho Macho, meg Szabó Balázs meg a bandája. De még előttem volt szinte az egész hét.
Péntek délelőttre, mintha összeesküdtek volna ellenem, mintha szövetkeztek volna arra, hogy most aztán kikészítenek. Az emberi butság alulról korlátos. Nem sikerült délelőtt cáfolni az örökérvényűt. Huncutka délelőtt tízkor eljött otthonról, hogy nekem ne kelljen érte is elmennem, várt rám egy órát az irodában és így indultunk el 12 előtt öt perccel a félórás utunkra, hogy mindjárt ott vagyunk. Így szokott ez menni a belvárosból startolva a körgyűrűn túlra.
- 15 perc múlva ott vagyunk! - csíteltem kicsit, Huncutka nagy meglepettségére.
(Na jó. Húsz perc. Max 25.)
Odaértünk. Kicsit pakolásztunk, megmutattam miket hoztam, megcsináltuk az asztalokat, az asztalközepet és elmentünk jégért. Még volt utána időm aludni félórát a teraszon. Huncutka a kanapén pihent. Életmentő volt. Kellett a pihenés. Lassan megjöttek a lufik, a vendégek és az utolsó pillanatban a sültes tálak is megérkeztek. Már csak Titire vártunk, mikor megcsörrent a telefonom.
- Bocs, ezt fel kell vennem... - és ezzel kimentem a kert végébe, leültem a medence mellé és lemaradtam a meglepetésről.Ez van. Nem az én mobilom lett volna, ha nem így történik és nem az én főnököm, akinek mindig a legrosszabb pillanatban van ügyintéznivalója. Pasast még nem kellett lelöknöm magamról, de ez is csak azért van, mert jelenleg eléggé inaktív vagyok.
Titi örült. A barátoknak, az ajándékoknak, mindennek. Este tízre kidőltünk Huncutkával és hazavittem. Kemény csaj. Nincs még egy ilyen nyugdíjas, aki így bírja a strapát. Verhetetlen. Hiába akarta lelassítani a stroke. Nem egy kortársánál él aktívabb és pörgősebb életet így is. Mi ezzel vágunk vissza a betegségnek. Nem is beteg. Csak nehezebben mozog. Nagyobb a feladat. És ő megoldja.
Zenét hallgattunk, én énekeltem a dalokat a rádióból. Kicsit már éreztem megint, hogy szeretnék nem kimaradni a buliból. Elköszöntünk és persze megígértem, hogy pasizok és vigyázok magamra.
Reggel - rendes nő vagyok - mentem Vicához edzésre, majd egy kicsit pihentem, bepakoltam az autót és elindultam Sopronba. Már tudom. Semmiből sem kell kimaradnom, mert egyedül vagyok. Nem a párok kiváltsága, hogy megnézzenek egy koncertet. Jó. Én nem smároltam végig a romantikus balladákat. És nem ölelgette senki hab testem, miközben szólt a zene. Egyedül táncoltam. Nem ismerkedtem. Ha nem jön oda hozzám senki, én nem kezdeményezek. Még nézelődni se szoktam. Mintha az egészet elengedtem volna. Könnyedén. S ettől valahogy egy belső nyugalom lett úrrá bennem. Nem alkalmazkodtam. Senkihez és semmihez. Az időhöz sem. Nekem ilyen VOLT.
Amikor tényleg elfáradtam, visszamentem a kocsihoz, bebújtam és magamra húztam a takarót. A napfény ébresztett, de túl korán volt. Háromnegyed hétig szunyáltam, majd elindultam Szombathelyre, Narihoz. Amikor nem bízom magamban, akkor kicsit eltévedek, erre jó a térkép. Imádom, hogy nem az elektronikát használom, inkább megnézem milyen falvakat keressek, merre tartsak és az idegesítő hang helyett zenét vagy épp a szelet hallgatom. A kis településeken pedig harminccal csak a gólyákat kerestem. S néha épp a főúton raktak fészket,
Emlékszem, kicsi voltam. Bozsokon nyaraltunk a Nagymamáékkal. Nagymama pont olyan volt, mint most én. Menni kellett. Kőszegre (történelem), Szombathelyre (shopping, ott volt a nagyáruház), Nagycenkre (kultúra!) és mindenütt megálltunk a gólyafészket megnézni. Vagy fagyizni. Póló volt rajtam és csipkefodros bugyi. Világoskék és a fenekén egy fodor. Mezítláb rohangásztunk a húgommal. Csak a forró aszfalton vettük fel a szandált. És rengeteget nevettünk. Most, ahogy itt kanyarogtam, eszembe jutott a Nagymama. Olyan lettem. Pont, mint a Nagymama. Csak egyetlen dologra kell vigyáznom már. Az alkohol nem lehet megoldás. Semmire. S ugyanúgy tonikot iszom. Mint a Nagymama. De semmi olyan nem történhet, hogy ezt unicumra cseréljem.
