Fantasztikus hét volt. Épp a mobilom filmtekercsét nézem, nehogy kimaradjon valami.
Szerda reggel nagyon korán indultam. Éjfélkor kezdtem gondolkozni azon, vajon mit kéne vinnem. A nyári ruhákra semmi szükségem nem volt, tettem a helyére mangalica kolbászt.
- Figyelj csak! Hozz egy kis gyulás krémet! Annak nagyon örülnének! - írta előtte Vika.
- Gyulás krém? Van róla képed?
Mindenre gondoltam. Gyulai májasra. Vagy valami új, krémes csodára Gyuláról.
- Ez az!
Gyulás krém. Ezt megtartjuk. Sokkal jobb, mint a gulyás krém. Nevettem. Ha kínoznak se biztos, hogy rájövök a titokra. Szóval egyszerűen fogtam a csomagot és beraktam a bőröndbe. Meg a fürdőruhát, Vika külön szólt, hogy az kell, így mellé a naptejet is. Nem ötveneset, csak tizenötös. De valahogy jár a tengerpart mellé. Fél egykor kidőltem és alvásra kényszerítettem magam, mivel reggel négyre próbáltam kimenni a reptéri parkolóba.
- Soha többé nem. Ilyen korán, nem. - szálltam ki az autóból.
- Most mondjam azt, amit mindenkinek, hogy te vetted a repülőjegyet? - viccelődött velem a transfer előtt a sofőröm.
Álmosan álltam a sorban és mentem át a biztonsági ellenőrzésen, majd eszembe jutott. Már megint nincs napszemüvegem... időm viszont volt. Hajnali fél öt és én napszemüvegeket próbáltam. Az összes Oakley-t felvettem, végül mégis egy Vouge mellett döntöttem. Mert megérdemlem. Kell a napszemüveg. Lehet, hogy nem lesz nagyon meleg, de nyár van. És egyszer élünk.
Reggeliztem, cseteltem Titivel és néztem a sorban állókat a frankfurti járathoz. Last call-ra vagyok már kalibrálva.
Ahogy felszálltam a gépre, nagyon megörültem, kérés nélkül is a vészkijárathoz kaptam jegyet, imádtam. Az ülések a Lufthansánál mintha szélesebbek lennének és a lábaimnak is mintha kicsit több helyük lenne. Viszont a műanyag csokis croissantról örömmel lemondtam. Épp előtte reggeliztem és ez csak egy kis repülés volt Frankfurtig. Ott pici rohanás és elcsíptem a tallinni gépet. Ez dupla út és a fáradtság erőt vett rajtam, talán még aludtam is.
Ülemiste. Ez volt kiírva miközben vártam a csomagjaimat, színes tulipánokkal. Aztán megtaláltam az észt felirat mellett az angolt is. Bevásárlóközpont. Szép színes reklám, így morfondíroztam, míg a piros csomagom elő nem került.
Pánik. Vika sehol. Néztem jobbra és balra. Sehol. Telefon. Nem vesz fel. Pánik. Levert a víz és hirtelen bejött a főkapun. Ölelés és boldogság. Megjöttem északra.
Ikrek, duplababakocsi a kocsiban, Öcsi vezet, Vika hátul a fiúk közt, én az anyósülésen és valahogy a bőröndöm is befért. Kétségtelenül a logisztika megoldva. Gyorsan kidobtuk a bőröndömet, találkoztunk Vika apukájával, én átültem mellé és elmentünk ebédelni.
- Mi az az Ülemiste?
- Az? A tó. Egész Tallinn onnan kapja az ivóvizet.
Hatalmas tó és a partján a reptér. Vikáék a reptérhez nagyon közel laknak és a szomszédba mentünk gyorsan ebédelni is.
- Lazac roston vagy sertés szelet? - fordított nekem Vika a dallamos észtről magyarra.
- Lazac. És a gombaleves is jó.
- Tudod, ez olyan ebédmenü, de választhatsz mást is.
- A lazac tökéletes.
Lazacsalátát kértünk, amit a leves előtt szolgáltak fel. Fura volt, de végül is, akár lehet a lazac előétel is. Imádtam. Minden falatot, mint valami kincs fogyasztottam el. Hiszen LAZAC!!! Szép, rózsaszín lazac, roston, apró salátaágyon. Majd jött a tejszínes gombaleves, aminek állítom masszívabb volt a kalóriatartalma, mint a halnak.
Gyorsan elment a nap, este grilleztünk, naná, hogy volt lazac is, amit én egyszerűen imádok.
- Hideg van - mondtam a szobámba lépve - nekem kelleni fog egy plusz takaró.
- Nézd, ez gyapjú - hozta nekem Vika és a mamája kacaját hallottam - Nyár van! Ha kell, akkor előveszünk egy télit is.
- Nem, szerintem elég lesz a dupla, - öleltem magamhoz a gyapjú melegét és a bőrömön éreztem a 12 fokot. Szerintem bruttóban.
Hamar elpilledtem a reggeli korán keléstől és délig fel sem ébredtem.
Másnap megállíthatatlanul zuhogott az eső és én fejfájással ébredtem. Talán a légnyomás különbség, talán az erdei vagy a tengeri levegő, vagy ezek mind együtt. Azt vettem észre, hogy haladunk a tengeri múzeum felé és én alszom a kocsiban. Majd hátranéztem és mind a fiúk, mind Vika aludt velem együtt. Hazamentünk és lepihentem. Muszáj volt azt az egy órát alvással töltenem, estére színházjegyünk - és kimenőnk - volt Vikával.
Esőben indultunk és siettünk egy kora középkori templomba, ahol különleges színházat rendeztek be. Épített lelátó a nézőknek és üres székek a színpadtérben. Észrevétlenül színészek ültek le és kezükben reflektort tartottak. Figyeltem a színpadot, a közönség még helyezkedett, mi összébb húztuk magunkon a polártakarót. Puskinra vártunk, Lakoma a pestis idején. Nem olvastam. Alternatív előadás formájában, eredeti Puskin (orosz) nyelvezeten és segítségképp észtül is - egy mukkot se értettem belőle. Mármint szövegileg. Néztem az alakokat, a mozdulatokat, a varjúcsőrű orvosokat és ahogy vizslatják a többieket, vajon betegek vagy egészségesek?
A darab végén tapsot és virágokat kaptak a közönségtől. Voltak kedvencek, kikhez odament egy-egy néző és hatalmas virággal lepte meg a művészt. Itt szokás virágot adni. Milyen szép szokás, nem? És szinte bántam, hogy mi nem adtunk virágot. Biztos meglepődtek volna, mosolyogtam magamban.
Az előadás után beültünk egy sütire és egy forró csokira. Végülis NYÁR VAN! A kettő együtt viszont olyan hatalmas és annyira édes volt, hogy nem bírtam vele.
Sétáltunk az esőben, szürke idő, de világos. Olyan fura. Egyszerűen késő este volt, de világos. Felsétáltunk egy kilátóhoz és épp fotózkodtunk mikor mellém szállt egy sirálygyerek. Akkora, mint egy megtermett tyúk és úgy csipogott, mint egy naposcsibe. Hihetetlenül jófej volt - szemernyi félelem nélkül tűrte a szelfizést és a profilfotózást.
- Vajon milyen sirály lehet? Talán albatrosz? Hatalmas.
Este, későn, mikor már az ágyamban voltam és feltöltöttem a filctyúkra a képet, kezdtem el keresgélni, egy kedves barátnőmmel együt, vajon milyen madár lehet. Nos, ő nem albatrosz, hanem egy fiatalka Ezüstsirály volt. Aki minden bizonnyal az anyja és némi ennivaló után sírt.
Pénteken már csak kicsit esett az eső és úgy nézett ki, itt a nyár! Délután csavarogni mentünk Vikával és újabb kilátókat hódítottunk meg a várban. Megnéztünk egy szabadtéri kiállítást, ahol futónövényeket versenyfuttatnak - többek közt - kérem szépen az amerikai növény után ott futunk holtversenyben a második helyen. Még egy kis napfény és biztosan nyerünk. Én fogadnék arra a magyar loncra.
Fut. Most kb 80 cm, 1 méter hosszú, de még van ideje és helye futni.
Aztán felmentünk és megnéztük a legszűkebb utcát, amit majdnem átérek a karjaimmal. Nagyon vicces fotókat készítettünk és Vika csak mondogatta mi mindent el tud képzelni a kertemben és kezdjem előről a kertépítést. Nem is tudom. Talán kellene erre is időt szánni.
- Olyan fura. Egy bolt sincs nyitva - bámészkodtam az üres utcákon a napsütésben - a várban. Se egy szuvenírshop, se egy akármi.
- Nincs. Este 10 is elmúlt - válaszolt Vika.
- Tényleg? Pedig süt a nap!
- Nyár van - nevettünk egyszerre.
És olyan szép az esti napsütés. Csillogó és vidámmá tesz. Persze ennek ott a másik oldala is, hogy télen szinte a nap elő sem bújik a horizonton, sőt, vannak napok, amikor egyáltalán nincs. S ha mégis van, akkor sem látszik a felhőktől. Van viszont sarki fény. Amihez igazán szerencsésnek kell lenni, hogy legyen fény, de felhő az ne legyen. Színjátszós csodafény.
Szombat reggelre valahogy könnyebben ébredtem, mintha megszoktam volna kicsit a nehéz és tömény levegőt, a könnyedebb légnyomással.
- Nyuszi, jössz velem piacra? - kérdezett Vika Apukája.
- Naná! Szívesen!
Így aztán villámgyorsan öltözködtünk és észt piacra mentünk. Kis kirakodós és néhány faházban lévő mesebolt. Tejbolt, valódi joghurtokkal, ízes túrókkal. És a halbolt. Friss lazac. Friss kaviár. Lazac - csak úgy kenyérre, fűszeresen. Lazac - sütni. És valami más tengeri hal.
- Mondd, ha valami jönne veled! - biztatott Vika és Apukája felváltva engem.
Rengeteg halat vettünk.
Találtam egy kutatást és jól lőttem be a mennyiséget.
Ebben benne van a karácsonyi halászlé és a balatoni hekk is. Aki két hekket idén megevett, az már teljesítette az éves átlagot. Azt gondolom, hogy ezen a héten megettem egy egész falu éves halfogyasztását. Ha csak a lazacot és a kaviárt nézzünk, akkor több faluét is. Egy biztos. Omega 3 zsírsav pótlásra most nincs szükségem. De azért még tudnék lazacot enni. Reggelire lazacos szendvicset, ebédre roston, este egy kis kaviárt. És salátát. Viszont itthon ilyenek nincsenek. Vagyis így nincsenek. Ehhez tengeri népekhez kell menni. Most is fut a nyál a számban. Még érzem a kaviár roppanását és a lazac omlós húsát. Abba kell hagynom, vagy olyan éhes leszek, hogy a jó ég sem tud megállítani. Bár az új szabályok szerint már a tecsó sincs nyitva negyed 11kor, este. Szóval nem gondolok... a lazacra!
Szombat délután a tévétoronyba mentünk és onnan néztünk szét a világra. Néztük a környéket, kerestem a város csúcsát jelentő templomtornyot és próbáltam hibát találni, de nincs. Semmi sem magasabb annál a toronynál. A Teletorn tetején, a körpanorámás kávézóban ittunk kávét és megbeszéltük, hogy megnézzük a szomszédban az arborétumot.
- Nincs kedvetek megnézni az arborétumot? - kérdezte Vika apukája.
- De. Épp ez jutott eszünkbe, hogy odamegyünk!
Sokkla nagyobb volt a pálmaház, mint ahogyan fentről gondoltuk. Napsütés és volt olyan szelete az égnek, ahol felhő sem akadt. Fújt a szél, de nem törődtünk vele.Sétálgattunk, majd elautóztunk a beachre.
- Ez itt a tengerpart. Nézd, hárman fürdenek is!
És ezzel én levettem a cipőmet, zoknimat és bementem a vízbe. A homok egy percig sem sütötte a talpamat, csak finoman olvadt az ujjaim közé. Hintáztunk és szárítottam a lábaimat. Már rég az autóban ültünk, mikor éreztem, hogy kezd kiengedni a lábam. A 16 fokos víz északi tenger. Vagyis a Balti-tenger. A legsótlanabb. Megkóstoltam. Tényleg szinte édesvíz. Talán ez a magyarázat a sok kormoránra. S mitől ilyen édes? Talán a rengeteg csapadék. Az olvadó hótömeg. Talán azért, mert nagyon zárt és tagolt. Sok apró szigettel. Mindenesetre kevésbé sós, mint amit valaha is éreztem.
Vasárnap sem kellett korán kelnük, de valahogy úgy alakult, hogy mégis együtt reggeliztünk, majd elindultunk Vikával és apukájával hármasban kirándulni. A mamája bevállalta a fiúkat és mi megint kimenőt kaptunk.
Újra tengerparton találtuk magunkat, itt is azonnal ledobtam a cipőmet és mentem lubickolni. Már a lábaimat szárítottuk a nyári napsütésben, mikor Vika Apukája a kávé mellé pezsgőt rendelt nekünk.
- És kik isznak ebéd előtt pezsgőt? - nézett ránk kérdőn - a bolondok és az arisztokraták!
- Akkor mi minden bizonnyal arisztokraták vagyunk - nevettünk és csináltunk pár arisztokratikus fotót.
Megnéztünk utána a közelben egy kastélyt és a vízesést. A kastélyt úgy felújították, hogy szobát lehet bérelni és a vízesés mellett ébredni. A múzeum mosdója olyan álomszép, hogy azonnal fürdőszobaszelfiket gyártottunk. Nem, itt nem lopják, spórolják ki az anyagot, a dizájn elemeket és az emberek vigyáznak a kész szépségekre.
Persze nekem be kellett mászni a vízbe is, így a rózsaszín tornacipőm inkább zöld lett. Sebaj. Felemás színű cipőben is képes voltam bemenni az erdőbe. Addig néztem miért guggolnak a népek a fenyőfák tövében, hogy megálltunk áfonát nassolni. A legtutibb lilanyelves képünket még a filctyúkra se töltöttem fel, pedig menő. Még az is lehet, hogy mégis fel kéne. Majd máskor. Most kicsit elöntöttem képekkel az ismerőseimet. És én vagyok rajtuk. Még a fenekemet is megörökítettük a tengerparton. Határozottan kisebbnek és amolyan egyben lévőnek látom. Legalább használ az edzés. Derekam is lett, de a hasam betonbiztos. Tudom, nem kéne ennem. De van még egy kis lazac?
Este moziba mentünk. Megnéztük a Mission Impossible 5-öt. Angolul, orosz és észt feirattal. Néha elmélyültem az orosz betűk bogarászásával, aztán visszakapcsolódtam az angol audióra. Vicces volt és természetesen Tom Cruise nem sérül. Ha mégis, akkor szakállt növeszt és edzeni ketd, majd erősebb, mint előtte.
A moziban egészséges smothee-t ittunk. Na jó, volt benne pár cent alkohol, csak az íze kedvéért. De ebben az országban mindenki vigyáz az egészségére. Egészséges, helyi ételek és mindenki sportol. Fut. Görkorizik. Bicajozik. Edzőterembe jár. Vagy mindezt egyszerre.
A mozi után, Vika előrement fizetni a parkolójegyet, mi pedig az Öcsivel utána gurultunk. A mellettünk parkoló szürke autó kicsit gyorsabb volt és előttünk ért a kasszához. Vika fizetett és az előttünk lévő kocsihoz lépett.
- Nézd! Nézd! - szóltam Öcsihez, miközben Vika megkerülte az előttünk álló autót, majd kinyitotta a hátsó üléshez az ajtót.
Hangosan vihogtunk, Öcsi villogott, Vika nem reagált, hanem félig bemászott a másik autóba, majd dudált és akkor Vika végre felénk fordult és beszállt hozzánk. Én kerestem az ablak lehúzót, de lányos zavaromban azt sem találtam.
- Nem láttad? - fuldokoltunk a röhögéstől.
- Nem is gondoltam, hogy nem mögöttem vagytok.
- De hát az egy szürke Jetta, ez meg egy fekete Audi A6! - nevettem tovább.
- Azt nem láttam, de azt, hogy hátul gyerekülés volt és...
...és reklamált, miközben a meglepett pár hátrafordult és Vika nyugtázta, ez nem az az autó, amivel jött.
Hazáig röhögtünk. Ha valaki abbahagyta, a másik rákezdett. Vidáman tértünk nyugovóra.
(az a helyzet, hogy késő van és lemerül a laptopom, de ezt már befejezem)
Hétfőn pihentünk. Sokáig aludtam és délutánra SPA programot (na jó Vikának és Öcsinek edzés, nekem jakuzzi) szerveztünk.
Rendezgettem a gondolataimat és pihentem a jakuzziban, miközben videón ment egy tengeres film. Szóval néztem a fókákat, bálnákat és masszíroztattam magam a habokban.
Vika edzés után csatlakozott és kipróbáltuk a sós aromaszaunát. Az egész testem sóval dörzsöltem le. Selymes lett a bőröm. Majd átmentünk az aromaszaunába és onnan a találkapontra, a nagy fenyőszaunába. Szépen brtam a kétszer 15 percet az egészségem kedvéért merülőfürdővel, majd visszamentem sóval játszani. Mitagadás... szeretek játszani és úgy külön élvezet a szauna, ha ilyen játék van benne. Egészséges játék. Természetesen.
Biztos sok apróság kimaradt, ami a lelkem része lett. Boldog, pihentető és kényeztető hetem volt. Egyszer. Egyszer biztosan visszamennék párban is és kipróbálnám a nagy hajót Helsinkibe. Vagy Stockholmba. Vagy akár mindkettőbe. És köszönöm. Ölelés. És igen. NYÁR VAN!!!
