Na igen. Sosem könnyű. Nekem van egy meseszép kutyám, neki két gyereke és még mellé beújítottunk egy mentett ebet is. Az én ölebem az én házamban, míg a többiek emberemnél. Tegnap döntésre jutottam. A szomszédaim szerint Tündérmackó (na ő a kis 35 kilós csöppség) depressziós, így kocsiba ültettem és elvittem a Szerelmem házába.
Szegény kutyalány azt se tudta hol van, nem értette a Vakarék (van vagy másfél kiló és kisebb, mint egy foxi, de ugyanolyan drótszőrű) minek ugat és ugrál folyton és mégis kutya-e vagy valami egyéb szerzet...
Lassan közelítettük a két kutyát és elmentünk együtt sétálni az új környéken. Tündérmackó továbbra sem értette mi ez, de elfogadta, hisz én vezettem.
- Szét fogja szedni a kertet - aggodalmaskodtam.
- Akkor szétszedi. Akkor is szeretni fogjuk. A mi gyerekünk ő is. Neked két gyereket kellett elfogadnod, nekem csak a kutyádat. Ez a minimum.
- A két gyereket, a fürjeket, a csirkéket, a pulykát és a kakast, no meg a Vakarékot - egészítettem ki a listát nevetve.
Este inni kért és a teraszon éjszakázott.
Reggelre a morgás eltűnt - átvette helyét a pánik, én már biztos itt hagyom. Muszáj volt. Ott kellett hagynom, indultam dolgozni. Alig tudtam becsukni, hogy ne legyen baja az elektromos kaputól és én se hajtsak rá. Aztán visszamentem, hogy kiengedjem és azonnal beszorult a kerítés és a kapu közé - szerencsére lapjával és semmi baja nem esett.
Tündérmackó pánikban van. Sietnem kell haza... Nagyon. Viszont a család végre együtt.
