Az utolsó nap. A dzsiptúra erre maradt. Zaferya szabin és négyen, csajok nekivágtunk a hegyeknek.
Nyitott dzsip érkezett értünk kora reggel és mi vigyorogva ültünk fel, majd elindultunk. Az valahogy nem jutott eszembe, hogy a szél ott viszi a hajamat, leginkább egy középső taréjba rendezve. Lulu sem gondolt arra, hogy össze kéne fognia hosszú tincseit, így remek képek készültek, leginkább ebben a stílusban.
Aztán a gyülekezőnél elhatároztuk, hogy a legviccesebb egy olyan dzsipben lenne, ahol csak magyarok ülnek. Bevallom őszintén a holland karattyolással nem nagyon tudtam sem én, sem a többiek mit kezdeni. Az ötlet jó volt és találtunk is egyetlen egy 60+ vagány házaspárt, akik még a canyoning-tól sem riadtak vissza, pedig az kemény sport, így velük és a magyar idegenvezetővel készültünk beülni az autóba. Lassan elkezdték szétosztani a holland turistacsoportot a dzsippekbe, mi pedig beszélgettünk az idegenvezető fiúval.
- Ez vizes program lesz. Volt úgy, hogy az ajtónyitással lényegében vízesésként ömlött ki a sáros lé a kocsiból.
Azonnal döntöttem és bementem a kisboltba, majd kértem - kézzel-lábbal mutogatva az eladónak, ki nem beszélt angolul -, hogy nekem kell egy nejlonzacskó. Becsomagoltam a mobilomat, nagyon ízléses darab lett, és betettem a táskámba. Biztos, ami tuti.
Addig keverték-kavarták az embereket, míg végül a csapat kiegészült egy jóképű (tényleg az, na!) és egy nem jóképű (nekem nem tetszett) isztambuli sráccal, valamint két, nagyon fehérbőrű, holland fiatallal, Husival és Szőkével. Husi nálam, mintegy húsz kilóval súlyosabb egyéniség, így én már nem is fértem volna hátra, beültem a házaspár mellé. Fájdogáló szememnek is jobbnak éreztem ezt.
Elindultunk és egyre bátrabb lettem. Felálltam az autóban. Széttártam a karjaimat, fújt a menetszél. Felültem az ajtókeretre és mosolyogtam. Ha megálltunk, bátran fényképezkedtem. Ez vagyok én. Ilyen testben. Soha többé nem rejtem el, azt, aki én vagyok. Hiszen, akik fontosak nekem, engem szeretnek. Engem szeretnének mosolyogva látni és nem a tájképeket. A röcögős hurkáimmal együtt.
Szóval készültek Alanya látképével a háttérben ugrálós, betojósnak látszó, vihogós és grimaszolós képek sokasága is. A fotózás után jött a kultúrprogram - mecsetbe mentünk. A csajok török bugyogót és szörnyen ronda kendőket kaptak, én a sajátomat használtam a fényképezőgéppel együtt.
Alig jöttünk ki a mecsetből és tettük le kölcsönkapott cuccainkat, elszabadult a pokol. A dzsippek alján teletöltött flakonok sorakoztak és megindult a harc. Egy kis víz a nyakamba és az adrenalin a harci kedvet fokozva locsolt vissza a szomszéd autóba. A mi török pacákjaink adrenalinja mellé a tesztoszteron úgy dolgozott, hogy nem volt megállás. Egyre vizesebbek lettünk és amint a dzsip egy kicsit elhagyta az utat, előbb por, majd sárcseppek rakódtak rám. Mi'tagadás, egyre szebbek lettünk és fotogénebbek minden pillanatban. Ahogy a víz átáztatta a ruhámat, a fesztiválozós kistáskámat és lényegében bőrig mindenemet, úgy lettem egyre hálásabb a nejlonnak, melyben a telefon lapult.
Megálltunk egy helyi kis háznál kólázni, ahol mi leginkább egy bolond kutyával, ki ette a török lírát, cigit lopott és kólázott, játszottunk. Alig negyedóra múlva mindenkit visszaparancsoltak az ülőhelyére, kezdődött az igazi off-road. Amennyire én élveztem, Lilla annyira utálta. A mi vezetőnk nem bírta eddig sem a betoncsíkot, csak az út szélén, a kátyúkban tudott haladni, de a legjobban a városban a fekvőrendőröket szerettük. Az off-road viszont egész más. Szakadék széle, gyorsaság, por és erős adrenalin-fröccs. Mármint nekem. Lillának mondjuk rémálom volt. Pláne az, mikor én visítva élveztem a tolatást egy kavicsos lejtőn - a lefele csúszással együtt. Nem tartott sokáig, de arra jó volt, hogy mindenkiből kirázta a vesehomokot. Visszatértünk a betonútra - hellyel-közzel. Mi leginkább mellette mentünk, de hivatalosan ez már on-road szakasz.
Kicsit pihentünk, megálltunk egy gözlemére, de mi nem ettünk. Egy pillanatra gondoltam rá, hogy ennék, de aztán elfogyott, várni nem volt kedvem, a csajok épp a mosdóba mentek és én megláttam egy üres, párnázott szerájt és lepihentem, kilátással a Dim cay gátra.
Bevallom őszintén, hiányzott a megszokott délutáni szunyókálás és elterültem húsz percre. Kicsit száradtam és szunyáltam. Mint utóbb kiderült a csajok kerestek, de álmukban sem gondolták volna, hogy három méterre szunyókálok, mígnem az indulásra invitáló hangot nem hallottam és szálltam autóba, tovább a majdnem on-road túrán.
Hirtelen egy fura táblára lettem figyelmes - mindenki emésztette a gözlemét és olyan csendesen mulattunk -, miközben haladtunk, "FREE WATERPARK". Semmi sincs ingyen. Még a vizes mókák sem. Olyan gyorsan peregtek a pillanatok, hogy nem volt idő megijedni, máris a nyakamban éreztem a slagból egyenesen a nyakamba ömlő jéghideg vizet. A dzsipben bokáig állt a víz és már jött is a következő kanyar, a következő tömlős emberrel, ki nem volt rest és beterített minket. Ott ültünk, lenyalt, vizes hajjal és már csak nevettem, mikor egy hatalmas, zuhanyszerű vízesésre lettem figyelmes. Lassítottunk, én kiültem az ajtó keretre, v-alakban magasba emeltem a fejem és égnek szegtem az állam. Jöjjön, aminek jönnie kell! A víz hatalmas erővel zúdult rám és folyt végig rajtam. Kintről fényképeztek és azt láttam, hogy újra fordulunk egyet. Most már mindegy. Mégegyszer.
Mindenem vizes volt, mikor megérkeztünk ebédelni.
Leültünk, vetkőztünk és teregettünk. Beszélgettünk, imbolygott a szeráj és száradtunk. Ebédre a csirke és csirke közül lehetett választani, így kértünk egy kis csirkét. Jó hangulatban telt az ebéd és majdnem megszáradtam, mire visszaszálltunk az autóban.
- Innentől nincs locsolás - közölte vezetőnk, a kitakarított dzsip mellett és ezzel a lendülettel, ahogy beültünk, a kissrác az autó mellett, fogta a slagot és megküldte felénk. Még jó, hogy nincs több víz.
A magunk kis on-road módján, hol az úton, hol mellette mentünk vissza a városba, Alanyába és fel a várba. Elképesztő fények közt remek fotókat csináltunk a vörös toronynál. Felmásztunk a várfalra és épp ott fotózkodtak az isztambuli útitársaink is.
- Gyere kérlek! - húzott magához a nekem nem tetsző fiú és a másik csinált egy közös fotót velem, majd Lillával is. Tuti filctyúk-fotók. Ámen.
- Jobban örültem volna a másiknak - mondtam Lillának, aki velem egyetértve bólogatott. Ez van. Mi nem fényképeztük le őket.
A visszaút nyugalmas és gyors volt. Minden izmom fájt és még mindig nyirkos voltam itt-ott. Dolgunk volt - a vásárlás. Hoztam néhány finomságot, édességet és nar eksili szószt.
Imádom. Bármilyen zöldséget meg tudok enni, ha ezt ráöntjük. Még a saláták is jöhetnek. Vásárlás után, a teraszon iszogatva, azon tanakodtunk, mi légyen. Menjünk a partra fürdeni és találkozzunk a beszélni nem tudó fiúkával és próbáljunk mégis kommunikálni, de ahhoz rengeteg sörre lett volna szükség. Igazából én ezt Lillára bíztam és ő nem akart menni. Ámen. Lulu Abduval backgammont játszott, én pirosra pingáltam a körmein, közben youtube videókat néztünk a tévében. Azt hiszem a tévéadásban adtak valami válogatást, még vicceseket is találtunk.
- Kértek egy kis dinnyét? - kérdezett minket Abdu.
- Nem, nem vagyunk éhesek.
- Dinnyét nem azért eszik az ember, mert éhes - és ezzel elvonult, majd egy nagy tál darabolt görögdinnyével, fehér sajttal és kenyérrel jött vissza.
Öt perc alatt elpusztítottuk.
- Még szerencse, hogy nem voltunk éhesek.
Abdu különösen szereti, mikor nem tudunk dönteni, igazán nőiesen bámulunk rá, nem kérünk semmit, aztán öt perc múlva, mintha a gépezet újrabootolt volna, elindul valami és kérünk. Így van ez a dinnyével, a vízzel, a bármivel. De azt hiszem egészen megszerette a csapatot és mi is őt. Látom, hogy mennyire szereti a barátnőmet és milyen nagyon boldoggá teszi. Figyelmes és ott van, mikor ott kell lennie - mindig. Zaferya pedig őszintén viszonozza szerelmét. Kell ennél több? Nem. Mindenük megvan.
Kaptam egy hűtőmágnest tőlük, Ankarából, és úgy meghatódtam, hogy kicsordult a könnyem. Őszinte szeretet. Ennyi.
Punnyadt a társaság és mi még ki akartunk menni. Könnyebb a repülés, ha kicsit álmosak vagyunk, így Zaferya egy iráni bárt választott, hol iráni zenét játszottak.
Izgalommal mentünk a bárba, ahol különleges zene szólt. Kétszer megpróbáltam lekutyázni (soundhound), de nem sikerült, pedig a kutya általában nagyon jól működik.
Parti volt, lánybúcsú, iráni módra, hol a vőlegény is jelen volt és mindenki táncolt. Az ünneplők pénzt adtak mindkettejüknek és igazán helyesen mulattak, majd egy tálca süteménnyel jöttek hozzánk, s mintha a társaság része lennénk (csak mi voltunk külső vendégek) megkínáltak bennünket is. Mindenki mást választott, így mindent megkóstoltunk. Igazából kekszek voltak és finom volt - sörrel. Éjfél után a teraszt bezárták és bementünk a bárba, még közelebb a táncolókhoz. Lilla és Lulu már nem bírták az üldögélést és lementek táncolni a tánctérre. Az összes többi nő azonnal leült, a férfiak élvezték a különleges nők táncát, tőlem azt kérdezgették miféle szerzetek vagyunk és honnan kerültünk ide. Magyarországról. Aki kérdezte szerintem azt sem tudta, hogy mi hol is vagyunk tulajdonképp. Aztán Luluék egyedül maradtak, így visszajöttek az asztalunkhoz és újra megtelt a tánctér. Ők voltak az estében a fűszer és mint ilyen, boldogabbá tették a jegyeseket. Már megérte.
Elfáradtunk és egy helyi, kopott diszkóhoz már nem volt igazán kedvünk. Gyorsan aludtunk és túl hamar ébresztett a hajnal. Indulni kellett haza, Magyarországra.
Szedelőzködtünk és ittam egy laza kávét, majd titokban hagytam egy cetlit a teraszon, ahol még egyszer megköszöntem, hogy együtt nyaraltunk. Meseszép vakációnk volt annyi élménnyel, hogy akár hetekig is mesélhetném a kalandjainkat, de inkább megírtam, s így még tovább fogunk emlékezni egy csomó apró részletre, amire másképp talán már nem is lehetne.
