Azért néha akadnak normális fazonok is, de nem mindig érzek késztetést megosztani és ez sosem véletlen.
Elég régóta levelezünk, hamar kiderült, hogy hasonszőrű a szakma és tökéletesen megértem őt a munkájával együtt. A leveleink letisztultak, az övében csurig vannak a ... jelek, amiket szinte sosem értek, leginkább a révedő szellemhez hasonlítanám. Szóval jöttek és mentek is levelek, néha napokig semmi. Magamról tudom, ha valaki igazán érdekel, annak iszom minden szavát, mintha ő maga lenne a gintonik. Vagy másnak a sör a tengerparton. Nos, mi, illendően levelezgettünk. Valahogy úgy, mint a levelezőpartnerek lehettek száz évvel ezelőtt. Aztán ma írtam a társkeresőn egy rövid bejegyzést, összesen három mondatot, és ez elindította benne ezt:
Eltekintve a nyelvtani helyességi hibáktól, meg a helyesírásiaktól, akkor is, na. Ettől a "legyünk barátok", meg érzem a közöst hullámhosszt dumától azért kifekszem. A szerelem csak úgy jön. Nem nézi mit nem zártál le, milyen pocsolyában fetrengsz épp, csak jön. Persze, ha jó mély a sártenger, akkor észre sem veszed és kényelmesen dagonyázhatsz továbbra is kedvedre. Hát így állunk és találkozunk. Háromszor olvastam el a levelet és végül úgy döntöttem legyen. Jeleztem, hogy nem ejtettek a fejemre, látom, ha valaki csak levelezget és elfogadtam a meghívást - keddre.
Még váltottunk két levelet, megbeszéltük a helyet és pont azt választottam, ahová egyébként is menni akartam. Azt a bárt. Jöjjön és csatlakozzon új haverom. Majd meglátjuk. Én mindenesetre bájos leszek, elbűvölő, csinos és mosolygós. Mintha dupla fogsorom lenne. Optikailag fehérítve. És szórakoztató is leszek. Aztán meglátjuk. Én nem hiszem hogy szerelmes leszek és most ide tehetnék három pontot, de mivel a lovagom elhasználta az összeset, így csakazértis kihagyom.
