Tegnap egy kicsit elkezdtem kétkedni. Talán csak azért, mert tényleg szabadságot ad.
Valódi szabadságot, de én kötődnék. Lehet, hogy csak az a fránya, édes, kellemes, izgalmas és felforgató oxitocin az. Vagy tényleg megmozdult bennem a valami. Aztán betolt egy olyat nekem, hogy nyugodtan randizhatok mással is, ha ahhoz van kedvem. De igazából nincs. És egy kicsit fájt is. Talán mégis ért a nyelvemen. Szabadjára enged, hogy szabadon kötődjek.
A hétköznap délutánjaink elrepülnek, de igényem van a beszélgetésre. Nos, tegnap kivételesen én hívtam fel. Legalább egy órát beszélgettünk és valahogy mégis azt határoztuk el, hogy együtt töltjük a szombat estét. Sőt. Már a délutánt is. Lasagne-t csinálok, mert imádja. Én meg abban egész jó vagyok. És megiszunk némi vodka-narancsot. És van egy darts táblája. Még az is lehet, hogy vezetek egy kicsit az autószimulátoron. Megnézzük mennyire vezetek jól. És úgy szeretném, hogy ő jobban vezessen. Jobban fog. Gyakorlottabb.
És megyünk színházba. Együtt. És ma már ő ajánlott jegyeket...
Alakul. És én már tényleg nem akarok mással találkozni. Nem érdekelnek.
Tegnap megjegyezte, hogy szép vagyok. Én. Aki kezdetbenmég csak nem is tetszett neki. Mármint a fotómon. És most? Egyszer azt mondta ne vegyem komolyan. Nem merem komolyan venni... a pillangók nem tobzódnak a gyomromban. De szeretném, ha udvarolna.
