Szóval az a helyzet, hogy az a régóta parkolópályán lévő férfiember, akivel én vagy valamelyik épp társkereső barátnőm nem találkozott, az egyszerűen nincs.
Itt van ez az Obelix. Amúgy is nagyon gyanús, hogy nem nekem való, mert milyen az a pali, aki csak csetel, de annyira nem érdeklődik, hogy felhívjon? Bár az is lehet, hogy érdeklődne, csak mondjuk olyan tapló hangja van, hogy a nők világgá rohannak. Ha meg nem ilyen, akkor valami más parája van. Tulajdonképp mindegy is. Épp tegnap csevegtem az egyik társkeresős barátnőmmel, Hildával - ugye milyen szép név? (Ő is imádni fogja) - hogy épp kik milyen sorban állnak nálam, vagy épp kong az ürességtől még az aula is, és mutattam neki, hogy van egy pali, akivel most többet csetelek. Nem nős, egy gyerek, hát az Obelix.
- Obelix?
- Azaz.
- Van egy képem a farkáról. Kéred?
- Ne bazz.
- De. Velem csak csetszexelni akart és még képet is küldött.
- Várj. Megmutatom nekem mit küldött - és ástam elő a teljesen felöltözött tihanyi portrét.
- Ez az! Megkeresem a farkát!
- Neee!!! Épp a kedvem is elment tőle...
És eszembe jutott gyerekkorom egyik kedvence - a memóriajáték. Csak húztuk a párokat és gyűjtöttük. Na ez a felnőtt verzió. Párkereső csajoknak. Vajon ezek a palik tudják, hogy a csajok is beszélgetnek? Tudják, ha átküldenek a telón valamit, az beég? Pláne, ha e-mailben... És összetört a varázs. Akkor is, ha nem én kaptam azt a hímtagot. Szóval felejtős. A játékot viszont levédem. Szabadalmaztatjuk Hildával. És degeszre keressük magunkat, majd elmegyünk megnézni a Szavannán futó zsiráfokat. Vagy vodkás gumimacikkal a pocakunkban elkezdünk beszélgetni az unikornisokkal. Ez utóbbi program egyre vonzóbb nekem. De tegnap visszatettem a polcra a gumimacikat, nem vettem meg. Az viszont tegnap volt...
