Az úgy volt... szóval, hogy az én drága edzőm szalmaözvegy lett. És épp beszélgettünk, miközben kínzott, hogy formásabb, szebb és egészségesebb legyek, megemlítette, hogy megsimogathatnánk júliusban az oroszlánokat.
- Júliusban? Addigra nagy oroszlánok lesznek. Menjünk inkább vasárnap! Úgyis egyedül vagy otthon, Anyukádnak szülinapja lesz és ez remek kis program!
Öröm és boldogság. Meghívtam még két barátnőmet - a telekocsi húsz másodperc alatt megtelt.
Aztán egész héten jöttek a hírek, ömlő eső, de én ragaszkodtam a vasárnaphoz. Megbeszéltük és nem vagyunk cukorból.
- De ha esni fog, akkor nem hozzák ki az oroszlánokat! Tegyük át hétfőre! - kérlelt az én nagyon is kemény edzőm, Vica.
- Nem. Megyünk vasárnap, - tartottam magam a tervhez.
- De nincs egy tavaszi cipőm, ami ne ázna be és az oroszlánok...
- Ha ott is esik, majd lemegyünk mégegyszer. De most vasárnap mindenképp kirándulni megyünk.
Nem akartam. Nem akartam, hogy egyedül legyen és egész nap nézegesse, hogy a barátja hogyan érzi magát nélküle - Itáliában. A vasárnap, egyedül, pokol. Én már csak tudom. Könnyedén pokollá válhat. Még olyan rutinrókáknak is, mint én vagyok. Ő viszont nem az. Így aztán felhívtam Drágaságot. Adhatnék neki nevet is. Huncutka. Igen. Ő Huncutka.
- Figyelj csak Huncutka! Mit szólnál, ha a szombati bulira vennénk egyforma gumicsizmákat? Vicának és a mamájának ajándék.
- Tök jó! Csináljuk!
Így aztán szombaton - szigorúan edzés és egy háromnegyed hastánc workshop után, megebédeltem, megpróbáltam visszanyerni szocializált formám és átmentem Huncutkáért.
Kimentünk a Sárkányba. Ott minden van. Gyufától a repülőig. Minden. És egyszer csak szembejött a kecses darab. Pink talp, pink csat a fekete gumicsizmán. Bokacsizma. Nem volt gond, hogy kinek fér bele a vádlija és kinek nem. Ötöt vettünk. Négyet összevadászott nekünk az egyik eladó, de az ötödikért át kellett menni a másik boltba. Huncutka, míg én kifizettem a négyet, megszerezte az ötödiket.
- Még vegyünk szendvicsnekvalót! - adta ki az ukász Huncutka és bementünk a közértbe - Nézd! Nézd!
- Látom. - néztem a vödrös nápolyira.
- Szülinapi torta!
- Jó ötlet! Teszek rá egy gyertyát és reggel megköszöntjük a mamát, mindenki megkapja a csizmáját, remek start lesz!
Megvettük a nápolyit, a szendvicsnekvalót, Huncutkát hazadobtam és végre leültem a teraszon. Néztem a vödröt. Dekorálnom kellett. Gyorsan szabálytalan háromszögeket vágtam, lefújtam a tetejét ragasztóspray-vel és lazán rádobáltam a rózsaszín papír tortacikkeket, a közepére pedig két karikát, hogy legyen helye a gyertyának. Mindenütt szülinapi minigyertyát kerestem. Sehol sem találtam. Végül levettem egy sötétpink mécsest és a közepére tettem. Tökéletes. Beraktam a csomagtartóba. A csizmákat kosárba és szintén a csomagtartóba velük. Majd félig megtöltöttem egy párizsos-eiffeltornyos műanyagdobozt szendvicsekkel és nassolnivalóval.
Kész. Mint akit aznap teljesen kivégeztek - úgy estem be az ágyba. Kicsit még csevegtem Bleu-vel. Megnéztem a Suzukit, ami tetszik neki. Na az egy birodalmi romboló és csak automata van belőle. Egyszer, valaha vezettem automata autót. Pont egy Suzukit. Már nem emlékszem rá milyen volt. Mint a dodgem. Talán. De Bleu azt mondta, hogy kipróbálhatom, ha akarom. Kedves tőle. Én meg "Ma Chérie" lettem. Rendben Mon Chéri. Van valami izgalmas ebben a petite francia csevegésben. És csak annyit tud, hogy tanultam franciául. És talán látta a kulcsomon az Eiffel-tornyot. Aztán egy Bonne Nuit és elaludtam.
Ötkor magamtól ébredtem. A csajok általában mackóban, smink nélkül, tornacipőben és sporttáskával látnak. Edzés után csatakos hajjal és bágyadt tekintettel. Aztán, ha épp nem olyan vagyok, akkor jön a milyen szép is vagy, te nyuszi! Na én felkeltem. Időben. Hajat mostam, szárítottam. Szépen, körkefével. Sminkeltem. Természetesen pinkre. Pink-fekete kendőt viseltem, fekete felsőt és jeggingst. Nem, nem vettem fel a boyfriendjeans-t, ami ultrakényelmes, úgy leesik rólam, hogy ki sem kell gombolnom. Utálják, mert húsz kilóval többnek nézek ki benne.
Időben indultam. Mondtam mindenkinek, hogy ez korai indulás lesz, tessék készülődni. Ha azt mondom, hogy valahol ott vagyok, akkor szinte másodpercre tartom a tervet. És persze komplett terv volt a fejemben, hogy hány órakor hol leszünk, merre megyünk. Tudom. Ez néha zavaró és átmegyek főnökasszonyba és minden belefér. Vezetek. Mindig.
Huncutkával elmentünk Titiért, majd Vicáékért. Ott még sosem próbáltam parkolni. Egyirányú utcák, mindenütt lezárt magánparkolók, lakótelep-dzsungel. Csak négy buszmegálló volt, és nekem az egyikben kellett volna lennem. Aztán találtam egy beugrót, megálltam. Láttam, hogy jönnek. Vica ismeri az autómat. Hátulról. Oldalról nem ismerte meg. Dudáltam. A kisboltból egy pasas visszaköszönt. Rádudáltam, nem?! Nem.
- Vica!
Mint, aki meg sem hall. Hátat fordít és megy el. A pasas nem adta fel. Ha nem ő, akkor Vica a szomszéd boltból. És jött felém egy másik Vica.
- Ne haragudj, nem te Vica, hanem a másik, mögötted, de nagyon kedves vagy! - mondtam mosolyogva.
- Nem voltál ismerős, de nem tudhattam... - nevetett rám a boltos Vicája.
Örültünk, beültünk az autóba, minden csomagot behajítottam a csomagtérbe, le ne bukjunk a meglepetésekkel - idő előtt.
- Megállunk még a benzinkúton, tankolunk, pisilés és indulás. - közöltem a tervet.
Huncutka már dörzsölte örömében a tenyerét, úgy szeret örömet szerezni. Titi hozott egy pink gyerekpezsgőt is a köszöntéshez, de nem volt poharunk.
Tankoltunk, Huncutka szerzett poharakat a kávézóból, miközben Vica Minion-tic-tacra vágyott. Néha olyanok vagyunk, mint a rossz gyerekek. Nem is. A jó gyerekek. Pajkosak.
Átálltam a gyorsétterem parkolójába és tudtam, hogy partizás lesz a kocsi mögött, így keresztben, mintegy öt parkolóhelyen egyszerre, nőiesen parkíroztam.
Vicáék nem nagyon értették, de mi gyertyát gyújtottunk és elénekeltük a "Boldog szülinapot" dallamot. Nevetés, öröm, gyertyafújás, pezsgő. Ajándék. És bár az ünnepeltet nem ismertük, azonnal oldottabb lett a hangulat is. Az öröm, az őszinte szeretet már csak ilyen. Már nem tartottak atól mi lesz, ha elered az eső. Egyre erősebben sütött a nap.
Az autópályán ismertettem az útvonalat. Az oroszlánsimogatás elég hamar kiderült, de a többiről Vicáéknek fogalma se volt.
- Akkor elmegyünk Gyöngyösre, megszeretgetjük az oroszlánokat, aztán átmegyünk Poroszlóra, a Tisza-tavi Ökocentrumba, majd ha időnk engedi, akkor Hortobágyra, megnézzük a kilenlyukú hidat és esetleg a madárkórházat, ahol én Csacsogóra, a szárnyszegett egerészölyvre szavaztam. Nálam ő a király.
Azt gondolom nem hittek benne, hogy mindez sikerülhet. Hamar Gyöngyösre értünk és némi GPS eltévedés, óriáslejtőcsoda után igenis megtaláltuk az állatkertet. Azonnal leparkoltam, lényegében sor sem volt, sütött a nap, percek alatt bejutottunk. Már hosszúnak tűnő sorban álltak a látogatók, hogy megdögönyözzék az oroszlánokat. Gyorsan sorbaálltam, a csajok meg a női vécé sorba álltak be. Na erre senki sem számított itt, hogy egy, azaz egyetlen egy darab női vécé nem lesz elég. Lassan vetekedett egymással a két sor. Épp végzett mindenki, mikor kihoztak a kifutóba egy oroszlánkölköt és nyitottak egy új sort.
Én tényleg igyekeztem úrinő maradni. De mikor a gyereket előretolva, mint valami élőpajzs, nyomulva fellöknek - azt nehezen viselem. Muszáj volt beszólnom. És az előttem álló lányzó szintén nem hagyta szó nélkül. Visszavettek magukból. Mi pedig izgatottan vártunk a sorunkra.
Kicsinyke (?), tizennégykilós apróság. Bájos szemekkel. Bújt a pótmama gondozójához. Aki egyébként pótpapa. Helyesen dédelgette, ringatta és a jóllakott törpicsek begyűjtötte a simogatós szeretetet. Odabújtunk. Tappancshoz. Orrhoz. Szerelem. Simogatós szerelem.
Ez egy pöttöm állatkert. A noteszemben volt esőterv is, de a nap egyre melegebben és égetőbben sütött. Az órámra néztem és mivel már a páva udvarlását a kopasz tyúknak - ugyan Nyuszi, a lelke szép! - is eleget bámultuk, a kijárat felé mentünk. Három sor. Két oroszlános és egy női mosdós.
- Csak kezet akarok mosni!
Én ugyan be nem akartam állni abba a sorba. Bekopogtam a férfi mosdóba. Szokásos válasz. Mély hallgatás. Sehol senki. Kinyitottam az ajtót, és megmostuk kezeinket.
Ahogy kiléptünk a miniállatkertből, ameddig a szem ellát, sorban állók a pénztárhoz és mindenütt parkoló autók. Körbenéztem és hálás voltam magamnak azért, hogy nem akkor érkeztünk. Ennyi embert az oroszlánok se bírnak ki.
- Nem lennék meglepve, ha a Nyuszi ideszólt volna telefonon és mindent leszervezett volna előre - nevetett Titi és mentünk vissza az autóhoz. Egy pici zsákutcában parkoltunk, tízóraiztunk, s közben ott rutinoztak autók mögöttünk. Egy fekete ford - sorstárs, na - nagyon leste mit művelünk, odaléptem hozá, hogy mindjárt indulunk, csak engedjen kiparkolni és megmutattam neki, hogyan szeretném mindezt megtenni. Kellően lehűlt az autó, már be lehetett ülni és a csapat így el tudott indulni.
- Szépen süt a nap, talán előbb a Hortobágyra kéne menni, de majd meglátjuk.
Begépeltem Hortobágy városközpontot a GPS-be és elindultunk. Tudtam, hogy ugyanazon az úton van. A nap - minden híradás ellenére - sütött. Egyre égetőbben. Naptejet bezzeg nem hoztunk. Lelki szemeim előtt láttam, hogy megint panda leszek estére.
Jó hangulatban gyorsan megy az út, villámgyorsan Poroszlóra értünk.
- Na itt az Ökocentrum. Majd visszafele. Nagyon süt a nap.
Majd az út mellett, pont ott, ott volt. Üres parkolóvak - nekünk.
- Huncutka, dobd csak a kártyád a szélvédőre!
Meg sem állítottak, begurultam a nekünk szánt helyre, a bejárathoz. Valahogy itt sem kellett sorban állni. Nem kellett várni. Az akváriumot és a parkot szerettük volna megnézni, ugyanis az ünnepelt nem nagyon kedveli a csónakot. Legalább lesz miért visszajönni - megint.
- Jaj csekkoljunk be itt is! - örömködött Vica - az olyan menő!
Így aztán Vica lett a csekkolás-felelős. Mi meg szelfiztünk, míg a vécénél várakoztunk, négylevelű lóherékre vadászott Huncutka és Vica, tánc volt a lift előtt és falra tapadás a toronyban. Huncutkát zabálták a pasik. Legyen az Apuka, fiatal vagy idősebb, imádták. Szőke, vagány, mosolygós, izgága. Akkor is, ha most tanul újra beszélni. És a mozgása is megváltozott. Stroke. Ne szőrnyülködj. Teljesebb az élete, mintsem azt a világ gondolná. Fricskát dob a világnak. Huncut és él. A mi legnagyobb örömünkre.
A kávézás szent. A kávé az egyetlen, amit hajlandó vagyok Huncutkától elfogadni. Na jó. Meg a szeretetet. Meg állandó érintésben, ölelésben, puszikban vagyunk.
Leültünk kávézni, négyfős asztal, mi öten voltunk. A csajok leültek, mi Vicával vártuk a kávékat. Egyszer csak hátrafordulok és azt látom, hogy Huncutka fél kézzel, tipegve vonszolja oda az ötödik széket, mert észrevette, hogy egy pacák felállt és nekünk pont az kell.
- Huncutkám bukod a rokikártyát! Nem bírsz megülni a fenekeden?
- De kellett! - és vihogtunk. A szemfüles Huncutkával és a csapattal. Kávéfotó, röhögés, világmegváltás.
Megnéztük a parkot, szerelmi sztorikkal szórakoztattuk magunkat, Titivel szembejött két udvarlója is, s nyugtáztuk, mehetünk.
Megint a csomagtartóból szendvicseztünk, én vizet kaptam a mamától, mert nekem az maradt otthon és csak egy kicsit megkezdett piros teodora víz hánykolódott nekem a kocsiban.
- Utálom az ízét. De csak ez volt...
- Tessék. Víz. Kőbányai csapvíz.
Nagyon finom volt. Komolyan. Kicsit lehűtöttük magunkat és a kocsit is, majd megindultunk Hortobágyra.
- Mikor voltatok legutóbb Hortobágyon?
- Én még sosem voltam... én sem... én sem... - dünnyögött a hátsó sor.
- Akkor épp ideje elmennünk. És Hajdúszoboszlón?
- Ott sem...
- Na akkor van egy nyári úticélunk is. - mondtam ellentmondást nem tűrő tárgyilagossággal és nevettünk.
Hamar beértünk Hortobágyra.
- Jól van körforgalom. Menjünk még egy kört. Megállok ott a kirakodóvásár mellett és megkérdezem hol a híd, mert nem látom.
Ezzel bementem egy szűk parkolóba.
- Jó napot! Milyen messze van innen a kilenclyukú?
- Ott! Az a fehér épület már a széle.
- Nem látom...
- Ott van - mutatott előre, ahol fehér épületet láttam, de hidat azt nem.
- Jól van, akkor közel van. Egy jegyet kérnék.
- Most látom! Maguknak nem kell, menjenek csak! - nézett a kék kártyánkra, amit Huncutka a szélvédő mögé dobott egy laza mozdulattal.
Leparkoltunk, kiszálltunk és hátrafordultunk.
- Bakker. Azon a hídon jöttünk át... - és ott volt a híres kilenclyukú híd.
Fotózkodtunk, becsekkolt Vica, meglestük a vásárt, nyugtáztuk, hogy szuvenír nélkül is remekül megvagyunk, s meg akartam nézni a madárkórházat. Nehezen bírom a drámát, így szívesebben maradtam kinn. Szerencsére a csapat is fáradt, így inkább csak sétáltunk egy kicsit. Meséltem mit olvastam a lakókról és azt, hogy az egerészölyvre szavaztam, ki már többé nem repülhet.
Kellemesen elfáradtunk. Beszélgettünk. Múltról. Családról. Elvesztett szerelmekről. Megbocsátásról. Kemény témák. Naplementéhez. És ezek a sztorik ott maradtak az autóban. Az energiák és a közös élmény összekötötte az embereket. Minden bizonnyal a pink-csizmás csapat még bandázik együtt. Ölelkezve, puszikkal köszöntünk egymástól. Ilyen egy tökéletes nap.
- Kitömetlek! - Simogatta meg a karom Huncutka.
- MI???? - kerekedett el a szemem. - Hát kitömésre biztos lennének jelentkezők. Nem, ezt nem írhatod ki a Filctyúkra.
- Nem úgy! Kitöm... - és nem jött ki a szó - tudod!
- Kitüntetsz?
- Igeeeen! - csillogott Huncutka szeme a megváltástól, az enyém meg a röhögéstől.
- Aki kitömne, csak jelentkezzen nálad, Drágám, és mégis kérem azt a papírzsepit, amit az előbb nyújtottál nekem....
Gumicsizmára semmi szükségünk nem volt. Csak egy fotó erejéig vettük fel. Ma, pünkösd hétfőn, viszont szakad az eső. Én meg a szervezésért kitüntetést kaptam. Majdnem kitömést. Jaj Istenem.
Este meséltem kicsi Bleu-nek.
Vous etes trés gentille
Mármint én. És milyen gyönyörűen hangzik ez franciául...
