A vasárnap mindig más. Talán csak belém van nevelve, hogy az a családé.
De nekem nincs családom. Semmilyen értelemben nincs. A felmenőim nem igénylik, míg utódaim nincsenek. Így aztán a vasárnapok, ha egyedül vagyok, meglehetősen depressziósan néznek ki. Nem beszélgetek. Itthon nem szólok senkihez. Nem telefonálok.
Persze kicsit csetelek. Az előfordul. Viszont rendszerint mást nem.
A délelőtt valahogy estébe fordult. Előszedtem a bőröndömet, megkerestem a hozzávaló kézitáskát is. Szükségem lesz rá a kiránduláshoz. Ettem és rendesen beszedtem a vitaminokat. Ittam is, azt hiszem keveset. Sokkal többet kellene. Learattam a levendulatermést. Az első levendulabokrom. Ahogy ott ültem a bokor mellett, eszembe jutott, hogy egy hektár levendulával nagyon jól meglennék. És abban a percben senki sem hiányzott.
Holdazok. És ezt mostanában nagyon megszenvedem. Hiába a gyógyszer, csak nem csillapodik. Igen tudom. A rendszeres nemi élet. Hát ez még akkor kezdődött, mikor némi nemi élet is volt. Most? Most nincs. Igényem lenne rá. Partner is akadna, de inkább nem. A lelkem mást kér. Romantikus lányregényt.
Mégiscsak királylány vagyok.
Titi piszkált, hogy regisztráljak az elitre. Mert az majd jó lesz. Huncutka szerint is. Valahogy ők jobban bíznak abban, hogy lesz egy rendes pasim, mint én... s hát így ez nem fog menni. El kellene hinnem, hogy... mit is? Csak önmagamban kellene megbíznom, s elhinnem azt, hogy igenis vonzó nő vagyok. De mikor.... nem. Ezt valahogy le kell állítanom magamban. Az örökös kétkedést. S végre belül is olyan magabiztosnak lenni, mint amilyennek a felszínen tűnök. Menni fog. Tényleg.
Talán pénteken. Talán akkor majd odajön hozzám valaki. Hiszen szülinapom lesz és én kedves leszek, nem küldöm el a pálmafás, jó meleg éghajlatra. Koncertre megyek. A Kowára. Ott leszek és olyanok lesznek ott, akik szintén kiabálva tudnak énekelni.
Majd pár nap és repülünk Huncutkával a tengerhez. S akkor majd két izgalmas hét veszi kezdetét. Tele nevetéssel, s eszembe se fog jutni, hogy milyen nagyon egyedül vagyok.
