Ma este. Hétkor.
Tudom, hogy találkozunk. Ő úgy tervezte(!), hogy találkozunk és koncertre megyünk. Tegnap este épp a Budapest Park előtt parkoltam mikor hívott. Parkolás közben nem akartam fél füllel figyelni rá. Hallani akartam a hangját. Talán négyszer hívtuk oda-vissza egymást, mire épp tudtunk beszélni egy keveset.
Tetszik. A hangja is tetszik. Ugyanolyan melegbarna, mint a szeme. És figyelmes. Azt javasolta, hogy találkozzunk előbb egy kicsit, hogy legyen időnk beszélgetni is. Meg ő nem akar bemenni ugrálni, majd a széléről meghallgatjuk. Tökéletes. Mindig a szélén szoktam táncolni. Persze a FISH! kivétel, de ott sem megyek be a hardcore tömegbe. Viszont ugrálás az van.
Hétkor. Ott fog várni a BNT előtt.
- Kocsival jössz? Akkor, hogy fogsz gintonikot inni?
Pótsofőrrel. Apró dolgokra is emlékszik a naplómból. Nem ebből, ezt nem ismeri. A másikat, ami a társkeresős oldalon van, régóta olvassa. És minden arra mutat, hogy a részletekre is emlékszik.
Tetszik. Ez határozottan jól indul. Magasabb nálam. És koncertet választott nekem. Na jó, ez az ő kedvence, de megpróbálta és a kompromisszumkészségemből is mutathattam egy cseppet.
Jó lesz ez. Semmi dolgom ma este, csak tényleg megnézni. Azt, hogy milyen. Hogyan viselkedik velem. Milyen lesz, ha hozzám szól. Netalán hozzám is ér. Vajon rendel nekem Gintonikot? Vagy megkérdez róla? Milyen a keze? Azt is szeretném látni.
A Taxis keresztneve János. A PASO koncerten más sem hangzott el olyan sűrűn, hogy:
Akkor most jöjjön a János!
Szélesen vigyorogtam. Hát jöjjön. Most muszáj volt nevet is adnom neki. Pedig nem szoktam. Komolyan nem. Neki mégis. És tudja, hogy írok. Azt, hogy mennyit, azt nem. De tudja. Ebben pedig szinte kivételes.
Éjjel még a fülemben csengett a hangja. Elalvás előtt szinte éreztem a szavait a nyakamon. Tetszett. Várom.
