Tegnap este óta kattogok.
Talán mégis velem van a baj. Én várom el azt naivan, hogy ugyanazt kapjam, amit adok? Mármint abban, amit kommunikálok magamról. Az ég áldja meg, de tényleg. Öt évvel ezelőtti fotó. Nem, nem a fényképarc katasztrófa, hanem egyszerűen változunk. Hízunk és fogyunk, kicsit több az izom, máskor az úszógumi.
Mi volt az első gondolatom?
Ez a férfi önmaga árnyéka!
S én kerestem benne a valódi embert. Ott volt. Mellettem. Ültünk a lelátón és nem mentünk táncolni. Végülis beszélgetni (is) szeretett volna velem, s persze én is jobban megismerni. Nem szaladt el. Sőt. Azt éreztem attól tart, én fogok elszaladni. Sörözött. Végülis koncert volt. Fáradt, fekete karikás szemek. Valódi beszélgetés volt. Tudom mi tetszett bennem neki. Nem volt rinyálás. Ugyanis tényleg nincs miért panaszkodnom.
- Végre egy nő, aki nem azzal kezdi milyen szar a munkája és mennyire utálja!
Nagy a baj, ha a nők - en bloch - ezzel kezdik. Az is elég nagy, ha így érzik és nem változtatnak.
- Jó veled beszélgetni. Nem azt látom, hogy folyamatosan nyomkodod a telefonod!
Figyelni akartam rá. És közben morogtam, vajon miért nem vállalja fel, hogy megváltozott. Még egy sör. És mellé egy újabb cigi. A dohányzás az mégsem csak alkalmanként. És nem maga a dohányzás, hanem a szépítés zavar.
És ahogy estétől reggelig peregnek a percek, egyre inkább az csörög a fejemben - zavar. Még fog keresni. Választ várt tőlem, hogy keressen-e. És belegondolt, hogy a csavargó Nyuszi bizony nem olyan könnyen talál időpontot a közeljövőben.
Mindezek ellenére egy nagyon fontos felismerést tettem magamon, és ezen még gondolkoznom kell...
