Vezettem.
A belvárosban. S mindig, mikor épp ott megyek el, ahol az Alkesz lakott, rápillantok a házra. Volt időszak, mikor inkább másik hídon mentem át, nehogy arra "kelljen" menni. Aztán ez elmúlt és már csak a mosoly és egy köszönés maradt a rózsaszín társasháznak.
Épp ott autóztam a rakparton, lehúzott ablakkal és az jutott eszembe, talán már fel sem ismerem a házat?!
És ahogy néztem, hirtelen ott volt. Megláttam a házat és az Alkesz lelépett a járdáról. Épp a lehúzott ablakom mellé és én épp akkor köszöntem a háznak, úgy, mint mindig.
Helló Drágám!
Napszemüvegben volt. Mégis éreztem, hogy megismer. Talán hallott is. Nem lassítottam. Csak egyszerűen továbbhajtottam.
Még a tükörből megnéztem. Lassan távolodott. Tényleg vége van. És mikor legközelebb bekapcsoltam a rádiót, megszólalt az "Emlékszem Sopronban". Emlékszem. De már csak emlékszem. És nem küldök SMS-t.
(Majd megkeresem a régi naplóból azt a romantikus mesét. És a drámát kihagyom. Ez a szép az emlékben. Arra nem kell emlékeznem, hogy alkoholista. És arra sem, hogy ízekre szedett. Négy évbe került.)
