Csalódottság. Talán ez az, mait most érzek.
Nem tudok sírni, mert igazából nincs miért. Nem tudom elengedni, mert valami visszatart.
De cseszd meg Nyuszi! Te kérted ezt! Ha nem hozzád való, akkor inkább azonnal tűnjön el!
És én vitatkozom. Vitatkozom, mert nem azonnal tűnt el. Sőt. Alig, hogy hazaért írt nekem. Benne volt. Kattog az agya. Ugyan min kattogott volna, ha az a liezon le van zárva? Meg sem hallottam, mert nem akartam meghallani. Aztán volt egy eléggé önbizalomhiányos levél, a végén azzal, hogy ugye nem küldöm el a túróba, reméli, pedig visszaolvasva Ő is tudja, ez gáz, de mégis. És aztán ott volt az én egyik utolsó levelem is. Akkor veszem legközelebb komolyan, ha fogja magát és felhív. Utál telefonálni és tudom, ezzel átlépte egyik kis korlátját. És keresni fog. Ígérte.
Majd vasárnap délután vége. Nincs több levél. Nincs több verbális simogatás. Eltűnt, de nem azonnal. S most kattoghatok én. Már nem nézem aggódva a levelesláám. Csak rápillantok reggel és este. Vagy akkor sem. Mégis azt vettem észre, ha megpillantom a borítékot a tableten, összeszorul egy pillanatra atorkom. Hátha. Miközben tudom, most elment.
Mégis. Várom a hatásos belépőt. És nem tudom ideírni a végére. (Felejtős)
