Oké, én kértem. Jöjjön egy másik medve.
Írtam is róla, de ki tudja miért, elveszett az éterben. Medve. Vagy Mackó. Rámírt a társkeresőn. Beszélgetni kezdtünk. Ha az adatokat nézem - mindenki kiabálna. Nyuszikám! Nem hozzád való!
De valahogy ott van a lelke. Ami vonzó. Ami tetszik. Ami simul az enyémhez.
Szépnek lát. Vékonynak látja a lábaimat és csupán ezért hálás vagyok neki. Ezért az egy mondatért.
Aztán minden nap beszélgettünk. Viber vagy telefon. Jött egyre közelebb, majd bedobott pár kősziklát, hogy észhez térjünk, és mi az, ami őt zavarja saját magában. Az egyik engem is zavar egy kicsit. A másik egyáltalán nem.
És tegnap, csak úgy hirtelen, találkoztunk. És nem csak a lelke simul az enyémhez. A teste is. És most azt sem tudom mi lesz. Reggel nem éreztem szerelmet. Most viszont összeugrik a gyomrom. Szóval valami mégiscsak elmozdult. Bennem. Élek. Végre.
