Nem. Tényleg nem. És nem "csak".
Az élet úgy hozta, hogy összesen félórám volt. Időben érkezett. Köszönt, de bemutatkozni elfelejtett. Kordbársony zakó. Sötétbarna ing. Mintha a nagyapámmal találkoztam volna. Csak a kötött vagy a bőrnyakkendő hiányzott. Puha. Ez visszhangzott a fejemben, miközben szemeimet le nem vettem a bársonyosnak látszó kezeiről. És közben tudtam, hogy együtt él épp valakivel és nekem ez nem pálya. Rákérdeztem.
Igazából nem tesz semmi olyat, ami miatt otthagynám.
Hát az anyádúristenit. Kell tenni valamit? Kell keresned valamit? Hát nem épp elég, hogy nem szereted eléggé? Értem én a közösen bérelt házat. Meg azt is, hogy kiadtad a lakásod, mert plusz pénz. Értek én mindent.
Pedig nekem pont az ilyen nők tetszenek.
Hát az anyádúristenit. Neked. És nekem? Puha. Olyan mint a vatta. Puha és szétesik. Nem látom a férfit. Fűzi az ujjait. Pedig magas. Mondhatni jóképű. Csak ne öltözne úgy, mint a nagyapám és ne lenne ilyen... puha.
Tíz perccel maradtam tovább, mint terveztem. És nem voltam feldobva. Nagyon nem. Csütörtök este. Az én randizós délutánom.
Aztán jött a péntek, feltettem egy új fotós és jött.
Nagyon tetszik az új fotód!!!
és egy Viber üzenet is... miszerint nagyon vonzódik hozzám (!) és a folytatás csak rajtam múlik. Nincs. Nincs folytatás. Sajnálom. Frászt. Ő sajnálja. Az anyádúristenit.
