A nagyanyám azt mondta, hogy...
... tessék mindig úgy kinézni, mint, aki élete szerelmével készül találkozni. Ha a szívemre teszem a kezem... ez nem mindig sikerül. Pláne, ha szinte minden kényelmes, de csinos ruhám a mosásban és egyedül nem akarok szoknyában tipegni az irodában.
Mert ugyan kinek? Így aztán felvettem egy hosszított tejeskávé színű pulóvert és hozzá egy jegginst. Meg persze egy irodai cipő. Öt centis sarokkal.
Aztán kora délután, úgy az ebéd után, mikor már a maradék hajam is kezdtem befonni a hajam - jött egy kedves üzenet. Volt benne köszönönés. És persze tartalom - helyesírási hiba nélkül. És finom kedvesség. Milyen apró dolgok! És nagyon feldobták a délutánomat. Aztán repkedett pár üzenet, közben telefonáltam és dolgoztam. Majd újabb üzenet és végül RR döntött. Nem is vagyok olyan messze. S ha már az irodában esz a fene, ha nem bánom - meglátogat.
Nem bántam. Húsz percre jött negyed hat körül és kilenc előtt ment el...
Lendületes és vicces beszélgetés volt. Sőt. Még meg is érintett. Megölelt. Megígérte, hogy hoz vajkrémet. Hosszúhajú rockerfiú. Kicsit magasabb nálam és még ki is húzta magát.
Kicsi vagy!
Mármint én.
- Azt hiszem még keresni foglak mindenképp. - köszönt el tőlem.
- Hát legyen így! - mosolyogtam.
Azóta? Azóta nem keresett. Tele vagyok melóval, de néha eszembe jutott. Ránéztem a telefonra és sehol egy üzenet.
Megígértem, hogy meghívom a Waze-be. Mert mostanában C3PO-val járok. Mármint dolgozni. Meg mindenhová. S ez így is lesz idén. Aztán a waze kiveszi ezt a hangot, pedig én szerettem és visszakapm Andrist. Nos most meghívtam a Waze-be. De úgy tűnik ennyi. Még akkor is, ha megígértem, hogy ezt a mai napot kivárom. (Csak ne tudnám, hogy ma ráér. Még akár írhatott is volna. De nem tette. S mint tudjuk, arra érünk rá, amire csak akarunk.)
Nehezem mondom ki... felejtős.
