Felébredtem. Felébredtem és a lelkem szedi össze magát. Mintha dobálná nekem a napokban történt pozitív mondatokat.
A minap épp csapatépítettünk - és igen, én nem ittam, csak egy fél kortynyi rozét, a koccintás kedvéért -, ahová mindenki hozhatta a feleségét, barátnőjét, családját. Igen. Még a gyerekek is jöttek. Pici babák és rohangászó alig hároméves. Magamban hálát adtam a sorsnak, hogy nem féléve csináltunk ilyet és most egyedül ülhettem itt. Mindenki beszélgetett mindenkivel, mint a főnököm csaja is velem.
- Nyuszi! Imádom a hajad! Olyan más vagy! Egyszerűen imádom! - szólt hozzám a főnök háta mögött, miközben vártuk a vacsorát. A nagy, hosszú asztaloknak ez a hátránya, hogy odébb, csak így lehet beszélgetni.
- Igen, ez az én normális hajam. - válaszoltam.
- De amikor én megismertelek, akkor teljesen más voltál. - szólt közbe a főnököm.
- Igen. Tudod, akkor klasszikus párkapcsolatban éltem. - válaszoltam mosolyogva és az én örök független főnököm egyszerűen elnevette magát.
Hát igen. Jobban nézek ki. Sokkal jobban. És önmagam vagyok. Lehetek is!
S ilyenkor azt érzem igen, szép az élet. Akkor is, ha az estéimet egyedül töltöm. Semmivel sem volt jobb családban, ahol senkit sem érdekelt a másik. Frászt. Őket nem érdekeltem én.
Most keresgélek és a választék nagyon lelomboz. Bácsik vigyorognak fogatlanul, bár években ugyanolyan fiatalok, mint én. Mégis... bácsik. Közlik, hogy ők már nem akarnak családot, nem akarnak szórakozni, nem akarnak utazni, nem akarnak tulajdonképp semmit és amúgy is ott maradtak zeneileg a nyolcvanas években és semmi újdonságra nem nyitottak. Csak két combot kérnek, lehetőleg feszest és már nem húszévest, mert azzal már nem tudnák tartani a tempót, amik közé befurakodhatnak. Pedig a szexben épp kielégítő egy húszéves kislánynak, amit egy negyvenes bácsi adni tud. Ez tény. Ő még nem ismeri a testét, a bácsi meg gerjed rá. Néha. S ennyi pont elég mindkettejüknek. Ez a magyarázat a húsz évre. Ha a bácsi jól tartja magát és vonzó a teste és a karrierje is, akkor lesz neki babácskája. Ha nem, akkor elkezd engem nézegetni, mert a húsosabb, korabeli nőknél még látja a lehetőséget. Hátha szétdobja a lábait valamelyik és a nagy szórásban rám kattint.
Szóval ezek a bácsik bármelyike itt ülne most a kanapén, kérne egy valamit és nézné a tévét. Én meg főzhetnék ebédet és várhatnám van-e kedve hozzám. Ez pedig nekem nem kell. Tényleg nem. A bácsik nem azt szeretnék, amit én. És túl öreg vagyok ahhoz, hogy ennyire alkalmazkodjak az ő igényeikhez és túl önálló, hogy nekem is legyenek.
Aztán jönnek hozzám a nagyon fiatalkák, hogy ők tudják milyen jó egy korombeli nővel szexelni. És tulajdonképp megint ugyanott tartunk. Mondjuk ők nem maradnának itt a kanapén. Remélhetőleg nem. És tőlük sem azt kapnám, ami nekem kell.
Nem azt kapnám, ami nekem kell. Nem. És nem is adhatnám azt, amit én szeretnék. És így a szex sem lenne az igazi. Nekem. Szóval tipli. Most rajtatok a sor. Aki találkozott már azzal a férfivel, akit nekem meg kell ismernem, szóljon. S mi lesz addig? Marad a flört és néha a gin. Kortól és családi állapottól függetlenül.
A gin... Régebben legalább jobban aludtam tőle. De a fránya gin, most ad három óra szédült vihogást és vége. Utána szomjas vagyok, az érzékeim felerősödnek és nem tudok aludni. A fenébe. Ez már nem működik. Én pedig többet nem akarok inni. Talán könnyebb út, de rondább is. Láttam. Nyugalom. Nem leszek magányos alkesz. Mosolygós leszek. Az jobban áll.
