Tegnap este aktuálisan öt udvarlót számoltam meg. Az ötből kettő nem akar egymásról tudni, a másik három meg amúgy is leves. Jó eséllyel.
Ebből három kifejezetten kitartó, egy nagyon friss csikó és persze egy olyan srác, aki maga sem tudja még, hogy engem akar vagy sem, tehát szerintem nem. Erre persze lázadt, hogy én ezt nem tudhatom.
Szóval az álomrandi után hazamentem. Kicsit vissza kéne menni a tonikos, azaz gintonikos estéig. Azon az estén ketten is érezték a csííít és írtak nekem. Engem meg viharos, gines és fagylaltos jó kedvemben találtak, így válaszoltam.
Az egyik 24. Kicsit korábban felcsípek egy jó palit, berántom az ágyba, akkor ma nekem van egy ilyenem. Vér szerint. Mindenképp találkozni akar velem. Közöltem, hogy a hétre be vagyok táblázva, válasszon a jövő hétre egy dátumot. Végül megállapodtunk a vasárnapban.
A második 36. Szakács. Ez még jó is lenne, de nem szeret főzni, így raktárosként dolgozik. Kétszázhúsz kilométerre. Nem ez a gond vele, hanem a hozzáállása. Az ilyen palit nem reggelire enném, hanem csak úgy elnassolnám délelőtt. Semmiképp sem főétkezés.
A harmadik 33. Új csikó. Jóképű. Magas. Ha én egy tízes skálán hetes vagyok, akkor ő kinézetre tizenegy. Azt hiszem könnyű prédának tart. Naná. Mást sem akar, csak találkozni velem. Egy kávéra. Jöjjön. De én egy métert sem megyek érte. Sehová.
A negyedik Lajos. 46. Mint egy rémült nyuszi, úgy ülök a bokorban. Elvesztünk, pedig semmi sem történt és az agyunk tovább képzelgeti az egész történetet. Vissza húsz évvel és előre még negyvennel. Vajon, ha most nem ugrunk bele, akkor sohasem? És vajon én mit foglalkozom bármiféle jövővel? Vérzik a szíve, ha bármilyen pasasról írok, aki kommunikálni akar vagy akarna velem. Arról ne is beszéljünk, hogy megőrülne, ha megérintene valaki - helyette. Persze erről szó sincs, hiszen senkivel sem találkozom. Talán mégis kellene. De azzal most összetörném. És nem csak őt. Magamat is. Még tudok reálisan gondolkozni. Még itt a kötelem. Aztán csak úgy mellékesen közli, abban az egy percben, abban az egyetlen egy percben, mikor a főnököm behívott magához, hogy én vagyok az az egy. Az egyetlen egy. Akit a tizenötezer nő közül akar. Ez azért szép. És mennyire szörnyű, mikor eszembe jut, hogy van itt még valaki. A felesége. És a fenébe.
Szóval itt van négy szám és én mosolyogva mesélgettem újdonsült haveromnak, aki pont olyan nőt akar, mint én csak épp sokkal sportosabbat vagy a jó isten se tudja milyenebbet. Amióta ezt jól megbeszéltük, azóta órákat beszélgetünk este telefonon. Mivel elmondta micsoda nővel hozta össze a sors (dráma hölgyeim, drámai), muszáj volt közölnöm, hogy jelenleg négy udvarlóm van. Négy és kapja be. Bekapná. Na basszus. Hogy is van ez? Ő nem mondta soha, hogy engem nem akar. Nem értem a palit. Mára is megbeszéltük, hogy este mikor érünk rá. Döbbenetes. Szóval bizonyítandóan a négy udvarlómat, átlőttem neki a négy számot. Majdnem egy lottó és kértem tőle egy ötödiket. Betolta a saját életkorát. Jól van. Én beírtam, majd közölte, hogy ez a mai maca kora. Így is jó.
Az öt számot mobillottózni akartam, de a nemzeti fizetési bigyó nem akarta elfogadni. Komolyan csak és kizárólag nagyon mérges lettem. Nem ment. Ma viszont reggel megtettem tétjeimet. Mind az öten lottószámok lettek.
Itt vannak. És ahogy elnézem, így öten egy negyed szívet alkotnak. Én pedig bekarikázhatnám valamelyiket egy szívvel. De erre csak két esélyes van. Ők már utálják egymást. Vajon kettesem lesz a lottón?
