Talán hiányzik egy emlékeztető a telefonjából. Talán tényleg klasszikus, nagyon IT.

Szóval nem szokott felhívni. Ha felhív, akkor valódi mesélnivalója van. Csevegni egyszerűen nem tud. Legalábbis azt hiszem, telefonon nem. 

Épp az imént beszélgettem tengerentúli barátnőmmel, aki annyiszor hívott már a lila-ingyenes-alkalmazáson, hogy már azt hitte elvesztem, így kétségbe esésében üzenetet küldött a filctyúkon. Felhívtam. Mert ugyebár megjelent a közös szelfi és még néhány fotó a miniszabiról.

- És mivel foglalkozik? - kérdezte a barátnőm.

- Informatikus.

- Hát... látszik - nevettük el magunkat szinte egyszerre, hiszen az ő férje is az.

Gyorsan felsoroltam a hibáit, mert az összes többi olyan idillikus, hogy kell valami árnyalja a képet.

- Nem szokott felhívni telefonon... - panaszoltam aktuális szívfájdalmam.

- Hát tudod, az én férjem sem szokott. Még kapcsolatunk hajnalán kétnaponta megtette, de szerintem be volt állítva valami emlékeztető a naptárjában, hogy ezt így kell csinálni - válaszolta a barátnőm.

- Aham. Be kéne állítsak egy emlékeztetőt a mobiljára - nevettem el magam és már nem is fájt annyira.

Persze azért beszélgetünk napközben, csetelünk és néha megnézünk egy-egy videót is. Csak hiányzik a hangja. Csak... Jó lenne hallani, ahogy a fülembe (vagy még inkább a tarkómba) mormogja : Nyuszikám.

Az. A tiéd. De most aztán vigyázz rá. Nari ma két opciót ajánlott. Vagy megbecsül, szeret és imádjuk egymást, vagy kinyúvasztják. Szép remények. Eddig a kinyúvasztás szóba sem jöhet. Hallod? Nincs keresztre feszítés. Szeretet van. És talán egy kicsit szerelem is. És visszaírtam az első és egyetlen bókját a falra. Csinos vagyok. Nagyon aranyos. És érdeklődő. Ez utóbbi minden iránt. És még csak nem is téved... és szeretnék ide rajzolni egy szívet. Vagy kettőt. Negyvenkettőt. Hiányzik.